Jó szokásom szerint inkább darabokra tépem, ha a kezem ügyébe kerül, most unalmas órámban inkább belelapoztam a Lokál nevű orbánista bulvár-szennylapba. Afféle trash-szórakozásnak indult, reggeli és tízórai közé beiktatott katasztrófaturizmusnak erkölcs és intellektus kihűlt romjai közé. Aztán ez a cikk lett belőle.

Fotó: MTI

Mindössze kettőt kellett lapoznom, hogy a címoldalon csalogató nem-mintaapa Koltai Róbert és testével-milliókat-kereső Yazmin után ellenzékkel-padlót-felmosó Orbán Viktor dicshimnusza zengjen-zúgjon. „A kormányzáshoz több kell, mint egy szemöldökcsipesz” – idézi az ellenzék, még konkrétabban Vona Gábor kiosztásának velős részét az alcím. Vitatkozni aligha tudok egy ilyen erős állítással: nekem is van szemöldökcsipeszem, és soha, egyetlen pillanatig se éreztem, hogy alkalmas miniszterelnök-jelöltté tenne. Nem úgy Vona, aki botor módra elhitte, hogy a lelkiismeretesen karbantartott szemöldök, a gyúrás és tetováltatás majd elég lesz, hogy hazánk és pártunk első embere, szeretett Orbán elvtársunk kihívója legyen. A Jobbik elnöke, lassan nyolcéves parlamenti képviselői múlttal a háta mögött, igazán tanulhatott volna a profizmusban utolérhetetlen fideszes elvtársaktól. Ha jó tanuló lenne, tudná, hogy a színvonalas kormányzás kellékei bizony, nem holmi szépségápolási cikkek, hanem következetes és kitartó korruptság, csúcsra járatott félelemkeltő és uszító propaganda, na meg – ha már torta, a habbal se fukarkodjunk – arcpirító arrogancia.

Csodálatra méltó, hogy a Miniszterelnök Úr ma már oly nagyformátumú államférfi, hogy büszkén kezelheti legerősebb ellenfelének bármely, rá nézvést kínos megszólalását egy laza csuklómozdulattal: belső zsebbe benyúl, buzikártya előránt. A geg, ami egy pályaudvar melletti csehóban talán ezredszerre sem, egy parlamenti ülés keretei közt viszont elsőre is vállalhatatlan kéne, hogy legyen, megunhatatlannak bizonyul a Fidesz-frakció berkeiben. Garantált jutalomként zeng föl a vaskos hahota, miközben Semjén Zsolt cinkos mosolyt villantva lövell meleg ondót, hallván vezére és cimborája sziporkázón szellemes prosztóságát.
Az, hogy az országgyűlésben egy konkurens párt elnökét szemöldökcsipeszezéssel, férfiak szoknyája mögé bújással lehet ekézni, félreérthetetlenül demonstrálja, hogy a közbeszéd állapotát tekintve csakugyan egy italkimérésben tanyázunk. Orbán egész gesztusvilága, beleértve hétköznapi öltözködésének ordító ízléstelenségét (gondoljunk csak a nemrégiben felöltött rikító zöld ingre és szalmakalapra), olyan imázst képez, amely random lelakott proli számára a „mintha csak tükörbe néznék” élményt szállítja.  

Vona Gábort, mintha a karma törvénye érné most utol: a szexuális orientációját firtató karaktergyilkosság célközönsége egyértelműen ugyanazon társadalmi réteg, amelynek szívét a korai Jobbik széljobber flörtjei megmelengették. Értésére kell adni minden potenciális Jobbik-szavazónak, akit a cukiságkampány és a fokozatos középre húzódás nem tántorított el kellőképp: értékes voksát egy megátalkodott fartúró készül bezsebelni. A legalja lejárató kampány hangszórója pedig éppen az a bulvár, amellyel a Gyurcsány Ferenc fémjelezte balliberális kormányzás idején lépett frigyre a politika.

A 2010-ben a baloldal kezéből kicsavart fegyver tökéletességig csiszolódott a Habony-művek gyártósorain. A politikai bulvár fogalma az olyan, már-már avantgárdba hajló, vécépapírnak túl durva, újságnak túl hitvány kiadványok előtt, mint a Lokál és a Ripost, annyira képtelen árukapcsolásnak tűnhetett, mintha pornó-operáról, vagy temetés-afterpartyról beszélnénk. Most már mi sem természetesebb, mint egy herevasalás meg egy faszpörgetés közt valóságshow-ként értékesíteni a napi politikát.
Kézenfekvő: a mama, amikor hosszabb vonatútra készült, mindig is Story-t, vagy Best magazint vett unaloműzőnek – miért is kéne ennek változnia? Miért próbálnánk meg rávenni, hogy közéleti sajtót olvasson, ha lezülleszthetjük neki a közélet témáit a bulvár nyelvére? Mi több, Metropol helyett nyomjunk Lokált a kezébe! Détár Enikő sztárban sztáros idétlenkedésével öblögetve mégiscsak könnyebben csúszik a már egyébként is puhára főzött kormánypropaganda.

Ha van elkeserítőbb és ijesztőbb annál, hogy a kormányfő egy haverját szívató kamasz fiú stílusában ültet le egy politikai vetélytársat, akkor az a határtalan legitimitás, ami erre bátorítja. Kulturált társadalmi légkörben ilyesmi után éppúgy elszámolással tartozna saját hívei, mint az ellenzéki tábor irányában.
A tény, hogy a kormánypárti médiának nemhogy eltussolnia, szépítenie nem kell a nagyvezér suttyó beszólását, de maga gyárt belőle tartalmat, és tálalja karakán megmondásként, a közerkölcsöt illetően lesújtó tanulsággal szolgál. Azt mutatja, hogy a kültelki hangvételre, a vita helyére emelt pökhendi beszólogatásra széles tömegek vevők.

Orbán Viktor szemöldökcsipeszezése olyan referenciát teremt, amely bizonyítja, hogy nincs szükség érdemi válaszadásra, ha kritizálnak. A cikornyás érvelések ideje lejárt – csak összezavarják a választót. Bőven megteszi egy „hogynézőki” vagy „hajadismijen” szintű visszaböfögés. Valami, ami pont annyira szofisztikált, hogy a hat harminckor ötödik felesét reggeliző Karesz is gond nélkül felfogja, és ami annyira szellemes, hogy meg is nevettesse, mielőtt a hatodikat leküldené. Kareszt nem kell hosszasan győzködni, hogy belássa: lopjon akármennyit is, egy heteró miniszterelnök mégiscsak jobb, mint egy buzeráns. Ezért nincs a Zorbánon kívül jó választás, meg amúgy is kommersz körte. Böff!   

Füzi Viktor