Alapítva 2009-ben | Alapító-főszerkesztő: Németh Gábor | Goldenblog 2011

ÚJ EGYENLÍTŐ BLOG

"Az én testem, az én döntésem!" És velem mi lesz, anya?

2017. december 13. - Illés Hellga

Az abortusz egy nagyon kényes téma, ami több szempontból is érthető. Egyrészt, mivel gyilkosságról van szó, másrészt, mert ezt beismerni nem egyenlő azzal, mint teljesen ellene lenni. Addig a három hónapig, amíg el lehet végezni a beavatkozást, ugyan még nem fejlődött ki egy szó szoros értelmében vett ember, de mivel ennek lehetőségétől fosztjuk meg, csírájában fojtódik el egy élet.
Magyarországon az elmúlt években csökkent ugyan az abortuszok száma, de még mindig több tízezret végeznek el évente, ami egy fogyatkozó lakosságú, alig tízmilliós országban elég nagy számnak tűnik. Nem azért, mert én azt szeretném, hogy több ember éljen Magyarországon, hanem mert ez arra enged következtetni, hogy sokkal több nő végezteti el az abortuszt, mint amennyinek valóban szüksége lenne rá.
Azért gondolom, hogy komolyabb szabályozásra lenne szükség, mert akkor talán az emberek jobban odafigyelnének a védekezésre, tudván, hogy nincs más választásuk, ezáltal csökkenhetne az értelmetlenül meghalt magzatok száma. A tiltásnak ellene vagyok, de szigorúbb feltételekhez kéne kötni ezt a műtétet, mert sajnos vannak olyan helyzetek, amikor tényleg fontos, hogy legyen lehetőség az elvetetésre.

dsc_0579-1logo.jpgFotó: Illés Helga

Például nem várhatjuk el egy megerőszakolt nőtől, hogy hordja ki azt a magzatot, aki egy erőszaktevőtől fogant, attól függetlenül, hogy a gyerek nem tehet róla, ki az apja. Ez egy komoly trauma a nőnek. Önmagában borzasztó nehéz feldolgozni egy nemi erőszakot, de ha ebből fogan egy gyerek, az az áldozatot örökké emlékeztetni fogja arra, ami történt vele, ezáltal soha nem fogja tudni feldolgozni a traumát. Egy mentálisan nem egészséges nő pedig nem fog tudni egészséges embert nevelni a gyerekéből.
Másik nehéz kérdés, ha kiderül a magzatról, hogy fogyatékosan fog születni. Persze, nem mindegy, hogy milyen mértékű és fajtájú ez a fogyatékosság, de ha olyan, ami súlyosan megnehezíti az anya, és/vagy a gyerek életét, akkor szintén megoldást jelenthet egy abortusz. Nagyon sok nő van, aki nem tudná elviselni ezt a lelki terhelést egy életen keresztül. Például én sem. Nem szeretem ugyan, mikor a nők azzal hozakodnak elő, hogy azért nem akarnak gyereket, mert elveszítik a „függetlenségüket”, hiszen ez így nem igaz. A gyerek elég hamar egyedül is meglesz otthon, aztán fel fog nőni, és önállósulni. De egy súlyosan fogyatékos gyereknél ez soha nem fog megtörténni. Egy szellemileg alulfejlett embernek, aki megragad hatéves szinten, soha nem lehet elengedni a kezét. És ha egy ilyen gyereket megszül a nő, onnantól kezdve tényleg nem lesz már egyén. Onnantól kezdve neki mindig a gyereke mellett kell lennie, és mindent a gyereke függvényében kell csinálnia. Ez a gyereknek sem lesz egy teljes élet – még ha ő ezzel nincs is tisztában –, de főleg az anyának nem.
Továbbá ott van az életkor kérdése. Ha egy tizenkét-tizenöt éves lány teherbe esik, akkor is elfogadhatónak tartom az abortálást. Egyrészt, mivel tulajdonképpen még ő maga is gyerek, mind biológiailag, mind jogilag, másrészt ebben az esetben az anya még a kötelező iskolákat sem tudja befejezni, ha szül, ami nem csak neki, de a gyereknek is hátrányokat jelenthet a jövőben.
Azt hiszem, akkor a legnehezebb ezt a döntést meghozni, mikor az anya élete veszélybe kerül a fejlődő magzat rendellenessége miatt. Ez esetben mindenképp meg kell adni az elvetetés lehetőségét.

Fentebb felsoroltak viszonylag kirívó példák, mert a laza szabályok miatt rengeteg nő abortáltatja a gyermekét közel nem ilyen komoly indokok miatt. Sajnos a legtöbb abortusz napjainkban azért történik, mert anyuka „még élni” akar. Anyuka „még nem készült fel” harminc évesen egy gyerekre. Anyukának a kemény munkával kigyúrt kockás hasa többet ér, mint hogy egy gyerek tönkretegye. Az a szomorú igazság, hogy a nők nem akarnak kész lenni a gyerekvállalásra. Fontosabb bulizni, fontosabb a kidolgozott alak megtartása, és a legfontosabb a „függetlenség”, ugye. Mert a gyerek egyenlő a rabszolgasággal, a gyerek születése a huszonegyedik századi nő szemében a saját halálával egyenértékű. Ez egy hatalmas tévedés. A legnagyobb csoda, ami egy emberrel történhet, amit csak a nők kaptak meg az élettől az, hogy kifejlődhet a testükben egy új élet, és a nők ezt a csodát egy tehernek érzik. Ez elszomorító. A nők elférfiasodásának egyik következménye, hogy nem akarnak szülni, ellenben a szórakozást, a karriert ki akarják maxolni, mindent jobban akarnak csinálni, mint a férfiak, és közben nem veszik észre, hogy a legjobb, legtöbb, ami történhet velük, az végig az orruk előtt volt. A gyerek után új korszak kezdődik, ez vitathatatlan, de ez nem egy szükségképpen rossz korszak, éppen ellenkezőleg.
Nem vitatom, hogy vannak, akiknek nem való az anyaság, és léteznek olyan nők, akik tényleg nem szeretnének gyereket, nem önzőségük miatt, de nőként rengeteg nőismerőssel azt tudom mondani, hogy ez rendkívül ritka.
Nemrégen olvasgattam egy fórumot, ahol többen elmondták, hogy külföldi magánklinikán terhesen elaltatták őket, majd néhány órával később, mikor felkeltek, már nem volt baba. És fájdalom sem, mellékhatás sem, következmény sem. Egy nő elmondta, hogy ez mennyire jó így, mert olyan, mintha nem is élt volna át semmit. Ez undorító. Megölték a gyermekét, egy embert, aki még sosem élt igazán, de neki nem ez számít, csak hogy őt nem érintette rosszul a műtét. Ez az a fajta végtelen önzőség, ami borzasztó káros. Egyébként, akinek külföldi magánklinikára utazni és ott elvégeztetni egy ilyen műtétet volt pénze, annak a gyereket felnevelni nem lett volna?
Azt kell megértenünk, hogy a tetteinknek következményei vannak, amiket vállalnunk kell. Ha védekezés nélkül szexelünk, abból lehet gyerek. És ha lett, akkor az abortusz nem megoldás, akkor sem, ha már nem is emlékszem a gyúrós csávó nevére, aki azon az éjszakán felvitt a lakására, és gumi nélkül lefeküdtünk egymással. Akkor sem, ha csak néhány év múlva terveztem, mert most még isten tudja, miért, nem akarom, de akkor sem, ha kiszakadt a gumi, vagy fogamzásgátló mellett is megtörtént.

Egy magzat nem tehet róla, ha az anya szerint túl korán, vagy nem biztos, hogy a megfelelő személytől fogant. Nem űzhetünk sportot az abortuszból, mert ott nem csak a nő testéről van szó, ahogy azt sokan állítják. Az abortuszhoz nem szabad úgy hozzáállni, mint egy rutinhoz, mint egy fogamzásgátló tabletta bevételéhez, mert ez annál egy sokkal komolyabb dolog. Itt egy másik ember életéről van szó, amiről nem dönthetünk egy cinikus vállrándítással.
Azt hazudja a várandós nő, hogy nem megfelelőek az anyagi körülmények. Megsúgom: sosem lesznek azok. Azt hazudja, hogy túl fiatal, de sosem fogja elég érettnek érezni magát hozzá. Anyává mindenki az után tud válni, hogy megszülte a gyermekét. Meg kell tanulni, nem pedig élből elutasítani.
Én huszonegy éves vagyok, még nincs gyerekem, de a jövőben szeretnék. Nem most, mert úgy gondolom, még ráérek vele három-négy évig. De ha most becsúszna, eszembe sem jutna elvetetni, mert az én plusz néhány évnyi „szabadságomnál” sokkal fontosabb az, hogy ő élhessen. Tudom, hogy nem leszek tökéletes anya. Tudom, hogy nem leszek képes mindent megadni a gyerekemnek, amire vágyik, és azt is tudom, hogy nem lesz könnyű. De azt hiszem, egy nő részéről olyan áldozathozatal a gyerekszülés, ami milliószor visszafizetődik, ahányszor a gyermeke arcán boldogságot lát majd.

Ezért képmutató Szigetvári felháborodása

Az elmúlt napok egyik legizgalmasabb politikai híre kétségkívül az volt, hogy Szigetvári élő adásban rúgta ki Karácsony Gergelyt aki állítása szerint lapaktált az MSZP-vel. 

Egy ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltje tudok lenni. -K.G.

Szigetvári többször hangot adott annak, hogy a pártból való eltávolítás oka az, hogy réginek számító politikai szereplőkkel próbál közösködni Karácsony ez a kijelentés azonban képmutatóbb nem is lehetne. Egy ellenzéki összefogás a lehető legjobb válasz lenne a jelenlegi kormányra ha a cél valóban a kormányváltás és nem a megélhetési politikusként pózerkodás. Ennél világosabb nehezen lehetne, hogy Karácsony beemelése az egyik legjobb döntés volt amit az MSZP a jelenlegi helyzetben meghozhatott. 

lead_800x600.jpg

Igen, szerintem erre is alkalmas, tisztességes, szerethető, okos és jó politikusnak tartom. -Sz.V.

(Ezt Szigetvári mondta Karácsonyról évekkel ezelőtt, a főpolgármester-jelölt kapcsán.)

Szigetvári számára azonban régi sebekett téphetett fel az esemény, ugyanis ő már 2001-ben próbálkozott az MSZP-be épüléssel, még Gyurcsány idején. A Gyurcsánnyal való szimpatizálását a mai napra már a szőnyeg alá söpörte a nyilvánosság előtt, azonban több olyan ügye is volt Szigetvárinak amelyek után a felháborodás a lehető legrosszabb amit ebben a helyzetben tehet. 

Szigetvári nem is olyan régen még a Lázár János fideszes parlamenti képviselő által irányított Hódmezővásárhelynek végzett kommunikációs tervezést úgy, hogy ezzel párhuzamosan az MSZP-nek segített, továbbá Gyurcsány útját egyengette.

Jó médiaprostituálthoz híven a magas kamatokkal hiteleket kínáló Provident számára is elkészítette az elmúlt évek egyik leggyalázatosabb kampányát így kifejezetten komikus épp az ő szájából hallani azt, hogy mennyire borzalmas ha az ember több helyre is beteszi a lábát, holott épp ő áll ennek az élvonalában. 

Hatalmi érdekeken túllépve hátralépni láthatóan nem kívánkozik, azonban bárkit megpróbál durcásan bemocskolni ha az érdeke épp úgy kívánja. Józan ember azonban látja, hogy az elmondásai és a valóság metszete egy annyira kis terület amelyet nagyítóval is sokáig vizsgál az ember.

Áldozatgyár

„A szülők azonnal hívták a rendőrséget, amikor megtalálták az egyik tanárnő meztelen képeit a fiuk telefonján.” – kezdődik egy, a 444-en pár napja megjelent cikk. Kíváncsiságból megnyitottam, mert nem volt világos számomra a szituáció.
Először is: miért kutakodik egy szülő a gyereke telefonjában? Másodszor: ha a fiú ráteszi a telefonjára a tanárnő pucér képeit, valószínűleg nem egy ráncos ötvenes néniről van szó, aki rákényszerítette a dologra. Harmadszor pedig: akkor hogy jön ide a rendőrség? Nem vagyok előítéletes, úgyhogy gondoltam, elolvasom, miről van szó, mielőtt bármilyen következtetést levonnék – talán rosszul sejtem, mi történt.
A rövid cikk elolvasása után nyugtáztam, hogy nem sejtettem rosszul. Egyszerűen annyi történt, hogy a szülők kutakodtak a gyerekük telefonjában, megtalálták a huszonkét éves segédtanárnőről készült meztelen fotókat, majd a rendőrségre mentek.
Kezdjük ott, hogy a szülőknek semmi joguk nincs a gyerekük személyes dolgai között kutatni. Ha úgy tudják nevelni, hogy megbízzon bennük, akkor magától is el fogja mondani, ha problémái vannak, vagy tanácsot fog kérni, ha nem tud dönteni, és a fontosabb eseményekről be fog számolni. Viszont ha úgy nevelték, hogy nem tud, vagy nem mer bennük megbízni, akkor nem fog beszélni a dolgairól. Hatalmas tévedés, hogy erre a kémkedés a megoldás. A kutakodással csak még távolabb fogják lökni a szülők a gyereket, mert még kevésbé fog megbízni bennük, és úgy fogja érezni – jogosan –, hogy lealacsonyítják. A serdülő gyereket egyenlő félként kéne kezelni, kialakítani egy kölcsönös bizalmat, és a titkait, magánügyeit tiszteletben tartani, mivel ő egy másik ember, önálló döntésekkel, saját élettel.
Másodszor, miféle hozzáállás az, hogy a huszonkét éves segédtanárnőt feljelenti a szülő, amiért a gimnazista fiával szexelt? Nem tudni, pontosan hány éves a fiú, de nyilván tizennégy és tizennyolc között kell lennie. A fiúk ebben a korban kezdenek érdeklődni igazán a lányok iránt. Nemrég, két és fél éve érettségiztem, szóval nem nehéz visszaemlékeznem a gimis fiú osztálytársaimra. Tulajdonképpen már kilencedikben akármelyikük szívesen lefeküdt volna az egyik tanárnővel a suliból, aki akkor nem huszonkettő, sokkal inkább harmincöt körül járt. Ha pedig lett volna egy huszonkét éves segédtanárnő, aki ráadásul – a cikkhez mellékelt képek alapján – nagyon is szép, valószínűleg egyiküket sem érte volna traumaként, ha rájuk nyomul, sőt...
Bátorkodnék tehát levonni a következtetést, hogy ezt a tinédzser fiút nem erőszakkal kényszerítette közösülésre a segédtanárnő – akinek egyébként hivatalosan nem is volt tanári végzettsége –, hanem mindketten akarták a dolgot. Értem, hogy nem etikus, hogy a tanár feladata tanítani, terelgetni a diákjait, és bele lehet kötni abba, ha intim kapcsolat alakul ki egy diák és egy tanár között. De itt egy közös megegyezésen alapuló szexuális viszonyról van szó, két, közel egykorú, szexuálisan érett ember között.
Egyrészről nevetségesnek találom ezt az egészet, másrészről pedig rémisztőnek. Sem a szülőknek, sem a törvénynek nem szabadna beleszólnia egy ilyen kapcsolatba, és nem hiszem, hogy egy huszonkét éves nőt meg kéne bélyegezni, csak mert szeret szexelni. Ez álszentség és prüdéria. Mindannyian tudjuk, hogy egy tinédzser srácnak hatalmas dicsőség felszedni egy tanárnőjét, ha az szép, és/vagy fiatal, és ha a tanárnő is akarja, mindenki nyert.

Genderszagot érzek a háttérben. Megint arról van szó, hogy a „sértett” helyett mások sértődtek meg valójában. Megint azt látom, hogy egy semmiséget fújtak fel. Nem emiatt az egyetlen eset miatt érzem, hogy beszélni kell erről, hanem mert tömegével történnek hasonlók. Egyre gyakrabban látom, hogy a gender katonái mindenki helyett megsértődnek, egyenlőségre hivatkozva. Egyre gyakrabban látom, hogy ártatlan embereket lincselnek bagatell ügyek miatt. Hogy megsértődni menő lett. Természetesen a nemi erőszakot, a pedofíliát elítélem, és büntetendőnek gondolom, de azt látom, hogy itt régen nem a nemi erőszak áldozatairól van szó. Bosszúszomjat látok, azt, hogy a gender egyszerre akar bosszút állni minden valaha létezett elnyomásért. Ezzel az egyik baj, hogy nem állhatsz bosszút egy férfin azért, mert ezer évvel ezelőtt az ősei elnyomták a nőket, a másik, hogy a traumát a bosszú nem gyógyítja, csak a sértettséget kezeli, ami csupán egy tünet. És ez nem megoldás, legfeljebb annak tűnik. Ha a sértettségünket akarjuk kezelni bosszúval, csak társadalmi ellentéteket szítunk, és lincshangulatot teremtünk. Az erőszak erőszakot szül. Mintha a genderisták nem a traumát akarnák gyógyítani, csak kiélni a bosszúszomjukat, bármilyen áron. Ez az, ami rettentő félelmetes.

metooboy.jpg

metoo3_1_of_1_-4.jpgFotók: Illés Hellga

Lassan minden szavamat át kell gondolnom, mielőtt kimondom, nehogy valaki szándékosan félreértse. Lassan oda kell figyelnem, hogy milyen pózban szexelhetek a férfival, akit szeretek – nehogy valaki megtudja, hogy ő van felül, és kitalálja, hogy ez velem szemben elnyomó viselkedés, ezért meg kell hurcolni a védelmem érdekében. Egy huszonkét éves lány nem szexelhet egy tizenöt éves fiúval, mert ráhúzzák, hogy megrontotta szegény ártatlan kisfiút. Az állítólagos áldozat véleménye senkit nem érdekel – a gender úgyis jobban tudja, hogy neki rossz. Ha azt mondja, nem, majd odaáll valaki más áldozatpózban, és mindjárt az lesz.
Bárki csatlakozhat a hadsereghez, aki bosszút akar állni valakin, mert ha könnyes szemmel kiáll, és elmondja, hogy őt valami traumatizálta – legyen az akár csak egy mellbámulás, vagy akarjon bosszút állni az exén egy megcsalás miatt, és hazudjon nemi erőszakot – senki nem mer majd belekötni, hisz ha megteszi, ő lesz az aktuális áldozathibáztató. A következő #rapist, akit lekaraktergyilkolnak fröcsögő nyálú agresszív genderkatonák. Pontosan erről szól a #metoo kampány is, amely napról napra burjánzik. Hazugságokról, pózokról, a nemi erőszak komolyságának elbagatellizálásáról.

blinded_by_blackness_3.jpgFotó: Illés Hellga

Hölgyeim és uraim, a történelem itt és most zajlik. Ez orwelli világ. Huszonegyedik századi gondolatrendőrség. Senki nincs biztonságban: vagy áldozati pózba húzod magad, hogy mentsd a bőröd, vagy szétszed a gendercsürhe. Tessék választani!

metoo_blackred_1_of_1.jpgFotó: Illés Hellga

Németh Szilárd olvas, tehát Molnár Zsolt áruló

Az elmúlt napokban új erőre kapott az MSZP-ben az online (és talán cseppfertőzéssel is) terjedő Molnár Zsolt-fóbia. A jelenséget csodálattal figyelem a partvonalról, mint a párt egykori támogatója, de bevallom, én sem értem.

vita.jpg

Tény, hogy Botka László, aki az egész hisztériát kirobbantotta, különösen zavaros személyiség. Képzeljük el őt úgy, mint a családapát, aki nyaralni indul a pereputtyal. Az autó megy, megy, majd az M7-esen ereszteni kezd a bal hátsó kerék. A családapa ekkor kipattan a kocsiból, otthagyja a családját, és még vissza is kiabál nekik, hogy árulók.

Nagyjából ez történt Botka miniszterelnök-jelöltségével is. A kampány sűrűjében, vélt vagy valós nehézségek hatására gondolt egyet, és magára hagyta politikai családját. Ha ez nem lenne elég, még (persze konkrét nevek említése nélkül) fideszes ügynököknek is nevezi párttársai egy részét. Ugyanakkor Botka nem lépett ki ebből az "áruló" pártból, amit "fideszes ügynökök" mozgatnak, mert Szegedet csak megtartaná...

Ezt a nyilvánvaló árulást leplezendő megjelentek a színen az olyan ős-MSZP-s kreatúrák, mint például Juhász Ferenc, aki Molnár Zsoltot (!) hasonlítja egy megbízhatatlan nepperhez. Értjük, nem a volán mögül kipattanó Botkát. Mintha az MSZP bizonyos köreinek alapvetően fájna, hogy van még a pártban olyan fiatal politikus, aki úgy tud erős lenni hatalomtechnikában, hogy közben nem koptatja magát szakmaiatlan sárdobálással, nem ellenzi a baloldali összefogást, sőt, még egy fontos posztot is betölt a Nemzetbiztonsági bizottság parlamenti elnökeként.

De Botka árulása ide, az ős-MSZP-szauruszok egymondatos acsarkodásai oda, végül a Nyugati fény blog csak bebizonyította, hogy Molnár valóban áruló! Külön írást szenteltek a témának. A bizonyíték pedig az, hogy Molnár Zsolt és Németh Szilárd vitáján a fideszes politikus papírból válaszolgatott (!) Molnár felvetéseire. Csoda, hogy semmit sem értek...?

 

Kell még valamit mondanom, Ildikó?

Kormányrúd vagy szemöldökcsipesz? - vendégposzt

Jó szokásom szerint inkább darabokra tépem, ha a kezem ügyébe kerül, most unalmas órámban inkább belelapoztam a Lokál nevű orbánista bulvár-szennylapba. Afféle trash-szórakozásnak indult, reggeli és tízórai közé beiktatott katasztrófaturizmusnak erkölcs és intellektus kihűlt romjai közé. Aztán ez a cikk lett belőle.

d_as20170410055-1280x853.jpg

Fotó: MTI


Mindössze kettőt kellett lapoznom, hogy a címoldalon csalogató nem-mintaapa Koltai Róbert és testével-milliókat-kereső Yazmin után ellenzékkel-padlót-felmosó Orbán Viktor dicshimnusza zengjen-zúgjon. „A kormányzáshoz több kell, mint egy szemöldökcsipesz” – idézi az ellenzék, még konkrétabban Vona Gábor kiosztásának velős részét az alcím. Vitatkozni aligha tudok egy ilyen erős állítással: nekem is van szemöldökcsipeszem, és soha, egyetlen pillanatig se éreztem, hogy alkalmas miniszterelnök-jelöltté tenne. Nem úgy Vona, aki botor módra elhitte, hogy a lelkiismeretesen karbantartott szemöldök, a gyúrás és tetováltatás majd elég lesz, hogy hazánk és pártunk első embere, szeretett Orbán elvtársunk kihívója legyen. A Jobbik elnöke, lassan nyolcéves parlamenti képviselői múlttal a háta mögött, igazán tanulhatott volna a profizmusban utolérhetetlen fideszes elvtársaktól. Ha jó tanuló lenne, tudná, hogy a színvonalas kormányzás kellékei bizony, nem holmi szépségápolási cikkek, hanem következetes és kitartó korruptság, csúcsra járatott félelemkeltő és uszító propaganda, na meg – ha már torta, a habbal se fukarkodjunk – arcpirító arrogancia.

Csodálatra méltó, hogy a Miniszterelnök Úr ma már oly nagyformátumú államférfi, hogy büszkén kezelheti legerősebb ellenfelének bármely, rá nézvést kínos megszólalását egy laza csuklómozdulattal: belső zsebbe benyúl, buzikártya előránt. A geg, ami egy pályaudvar melletti csehóban talán ezredszerre sem, egy parlamenti ülés keretei közt viszont elsőre is vállalhatatlan kéne, hogy legyen, megunhatatlannak bizonyul a Fidesz-frakció berkeiben. Garantált jutalomként zeng föl a vaskos hahota, miközben Semjén Zsolt cinkos mosolyt villantva lövell meleg ondót, hallván vezére és cimborája sziporkázón szellemes prosztóságát.
Az, hogy az országgyűlésben egy konkurens párt elnökét szemöldökcsipeszezéssel, férfiak szoknyája mögé bújással lehet ekézni, félreérthetetlenül demonstrálja, hogy a közbeszéd állapotát tekintve csakugyan egy italkimérésben tanyázunk. Orbán egész gesztusvilága, beleértve hétköznapi öltözködésének ordító ízléstelenségét (gondoljunk csak a nemrégiben felöltött rikító zöld ingre és szalmakalapra), olyan imázst képez, amely random lelakott proli számára a „mintha csak tükörbe néznék” élményt szállítja.  

Ajánló: Szereti Vona Gábor a brokkolilevest?

Vona Gábort, mintha a karma törvénye érné most utol: a szexuális orientációját firtató karaktergyilkosság célközönsége egyértelműen ugyanazon társadalmi réteg, amelynek szívét a korai Jobbik széljobber flörtjei megmelengették. Értésére kell adni minden potenciális Jobbik-szavazónak, akit a cukiságkampány és a fokozatos középre húzódás nem tántorított el kellőképp: értékes voksát egy megátalkodott fartúró készül bezsebelni. A legalja lejárató kampány hangszórója pedig éppen az a bulvár, amellyel a Gyurcsány Ferenc fémjelezte balliberális kormányzás idején lépett frigyre a politika.


A 2010-ben a baloldal kezéből kicsavart fegyver tökéletességig csiszolódott a Habony-művek gyártósorain. A politikai bulvár fogalma az olyan, már-már avantgárdba hajló, vécépapírnak túl durva, újságnak túl hitvány kiadványok előtt, mint a Lokál és a Ripost, annyira képtelen árukapcsolásnak tűnhetett, mintha pornó-operáról, vagy temetés-afterpartyról beszélnénk. Most már mi sem természetesebb, mint egy herevasalás meg egy faszpörgetés közt valóságshow-ként értékesíteni a napi politikát.
Kézenfekvő: a mama, amikor hosszabb vonatútra készült, mindig is Story-t, vagy Best magazint vett unaloműzőnek – miért is kéne ennek változnia? Miért próbálnánk meg rávenni, hogy közéleti sajtót olvasson, ha lezülleszthetjük neki a közélet témáit a bulvár nyelvére? Mi több, Metropol helyett nyomjunk Lokált a kezébe! Détár Enikő sztárban sztáros idétlenkedésével öblögetve mégiscsak könnyebben csúszik a már egyébként is puhára főzött kormánypropaganda.

Ha van elkeserítőbb és ijesztőbb annál, hogy a kormányfő egy haverját szívató kamasz fiú stílusában ültet le egy politikai vetélytársat, akkor az a határtalan legitimitás, ami erre bátorítja. Kulturált társadalmi légkörben ilyesmi után éppúgy elszámolással tartozna saját hívei, mint az ellenzéki tábor irányában.
A tény, hogy a kormánypárti médiának nemhogy eltussolnia, szépítenie nem kell a nagyvezér suttyó beszólását, de maga gyárt belőle tartalmat, és tálalja karakán megmondásként, a közerkölcsöt illetően lesújtó tanulsággal szolgál. Azt mutatja, hogy a kültelki hangvételre, a vita helyére emelt pökhendi beszólogatásra széles tömegek vevők.

Orbán Viktor szemöldökcsipeszezése olyan referenciát teremt, amely bizonyítja, hogy nincs szükség érdemi válaszadásra, ha kritizálnak. A cikornyás érvelések ideje lejárt – csak összezavarják a választót. Bőven megteszi egy „hogynézőki” vagy „hajadismijen” szintű visszaböfögés. Valami, ami pont annyira szofisztikált, hogy a hat harminckor ötödik felesét reggeliző Karesz is gond nélkül felfogja, és ami annyira szellemes, hogy meg is nevettesse, mielőtt a hatodikat leküldené. Kareszt nem kell hosszasan győzködni, hogy belássa: lopjon akármennyit is, egy heteró miniszterelnök mégiscsak jobb, mint egy buzeráns. Ezért nincs a Zorbánon kívül jó választás, meg amúgy is kommersz körte. Böff!   

Füzi Viktor

Mi a baj a Szigettel? - vendégposzt

– Hangos! – vágja rá tétovázás nélkül Sanyi bácsi, kaszásdűlői lakos. Örül a kérdésnek, mert az „elviselhetetlen dübörgés” régóta a bögyében van.
– Meg a sok drogosalkoholista csavargó! – kontráz rá Jolika néni, Óbuda minden önjelölt és foglakozás szerinti házmesterének szószólójaként.
Zoli, aki tizenhat éves kora óta büszke népnemzeti, azt mondja, nem is a zaj, inkább a büdös füves hippik, meg a sok buzi a probléma.
Nóri, a húszéves rocker tömören úgy foglalja össze: „szar zene, szar emberek, drága belépő”. Bevallom, az ő véleménye egész közel áll az enyémhez. Finomhangoljuk egy kicsit!

b5717bbeaa94497a840b21f6e8fdf8f8_th.jpg

Házmesterisztán bejáratott rutinja, hogy amint valamely inger csak egy centivel is átlépi meglehetősen alacsony tűréshatárát, Jolika néni tárcsázza a 107-et, vagy felböfögi a varázsigét: „be kéne tiltani”. Így megy ez a Sziget Fesztivállal is már emberemlékezet óta.
Egy magára valamit is adó trolldemokráciában a népe felett őrködő atyuska ilyenkor meghallja az országot két kezével felépítő, és már csak egy kicsit pihenni akaró kisember panaszát – feltéve, hogy hangját egy nagyobb érdek nem nyeli el a mennyei trónushoz félúton.  Mondjuk, olyan üzleti féle. Jelen helyzetben hálásak lehetünk, hogy a be nem tiltás nem visz szavazatot, és így utóbbi magasabb rendező tud lenni. A Szigetnek bőven kijár ugyan a kritika, a célpontot nem létezése, hanem nívója képezi.
Ha valaminek örülni lehet, hát annak, hogy egyelőre olyan országban élünk, ahol létezhet Sziget Fesztivál. Legyen bármily aljadék, ha betiltása kerülne napirendre, elsők közt állnék föl, és tiltakoznék. Minthogy jelenleg ilyesmi kilátásban sincs, és senkinek a jogát megvédenem nem kell, hogy a kultúra pöcegödrében kedvére dagonyázzon, nincs más hátra, mint belemerülni a részletekbe.

A korrektség jegyében ejtsünk szót első körben a pozitívumokról! Tudnivaló, hogy a Sziget mégoly ígéretesnek indult. Az összevetés kedvéért: 1997-ben a csúcsfellépő David Bowie, a huszadik század egyik legkiválóbb előadója volt, míg 2017-ben Pink, a kamurocker ripacskodással és művi meg nem értettséggel házaló kultúrbűnöző. Húsz éve egy ezresébe került az akkor havi átlag 38573 Ft nettó bérből élő magyarnak, hogy élőben láthassa a köztünk élő legendát. Idén 198400 Ft nettó átlag mellett 22500-ért csodálhatja meg a leghitványabb értelemben vett fősodor egyik zászlóvivőjét.
A romlás lassanként, évről évre zabálta föl a valaha szebb napokat látott brandet, amely még tíz éve is tudott olyan neveket villantani, mint Nine Inch Nails, The Chemical Brothers, Faithless, Tool vagy (az idén öngyilkosságot elkövető) Chris Cornell. Ahogy emlékszem, az akkortájt fanyalgók legfőbb kifogása volt, hogy a Sziget nem aktuális „nagyágyúkat”, hanem lefutott előadókat hoz.  Ez az önfeledt konzumerizmusban fürdő megszólalás épp olyasmit írt a fesztivál számlájára, ami akkor már jóval kevésbé, mint a kezdetekkor, mégis javára szólt: lemaradást a rohamléptekben korcsosuló közízléstől. Mára megérkezett a méregdrága jegyért cserébe elvárt nehéztüzérség: Macklemore & Ryan Lewis, a Major Lazer és a The Chainsmokers húzzák a Westend ruhaüzleteiből oly ismerős talpalávalót. A szelfigeneráció végre elégedett lehet, igaz, egyre inkább csak a Nyugat-Európából érkezők, akiknek még futja az efféle szórakozásra.  

Az igények kiszolgálása elsőre mentségének tűnhet, valójában éppen, hogy főbűne a Szigetnek. Bizonyára megveszekedett idealista vagyok, de nem ismerek mentséget annak a semmitmondás ringató ölében tenyésző működésnek a propagálására, amely szándékosan ignorál mindent, ami egy üdítőital-reklámnál fajsúlyosabb.
A Sziget törzsközönsége maga a teljes harci díszben pompázó konzumidiotizmus: élménybonbonokat habzsoló homogén massza, a szexiség és fiatalság kultuszának öntudatlan szörnyszülöttjei. Egyik évben megtévesztésig olyanok, mintha hippik volnának, jövőre már inkább rockernek vagy goth-nak tetszenek – mikor milyen kollekciót dob piacra a H&M. A rossz érzés szikrájától sem zavartatva húznak föl zenekaros pólókat, anélkül, hogy az bármit is elárulna zenei ízlésvilágukról. Büszkén tudják, hogy a Ramones meg a Kiss egy zenekar, és még büszkébben szarnak rá – meglátták, megszerették, megvették. Az identitáshiány és jelentés nélküliség sosem volt még ennyire menő portéka.

Az „Island of Freedom” szlogennel a Sziget kifinomult érzékkel reflektál a plázakonform hippiskedésre. Arra az életformára, amely a társadalomból való kivonulás feelingjével pózolva egy hétnyi fesztiválozás erejéig sem képes azt még csak mímelni sem, amely a céges középvezető édesapa bőkezűsége híján nem valósulhatott volna meg, és amely nemhogy politizálna, még annyit sem gondol a világról, amennyit egy pályaudvaron tarháló punk másfél liter Koccintós után kiprésel magából. Ahogy a „freedom” semmi többet nem jelent, mint szabad választást vodka és whisky, napijegy és hetijegy között, úgy a „live fast, die young” is csupán egy jópofa frázis, ami jól mutat pólóra vagy kitűzőre nyomtatva. Amibe a ’68-as generáció emblematikus figurái, Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison még ténylegesen haltak bele, abba az Y és Z nemzedék már csak úgy, mint Majka Papa.
A Sziget Fesztivál ma egyszerre több és kevesebb, mint egy túlárazott rendezvény nívótlan fellépőkkel: a globalizáció céges propagandával és tömegkultúrával gazdagon díszített kirakata. Olyan hely, amilyennek – ha nem létezne – a földi poklot képzelném.

 

Füzi Viktor

 

A 444 a talponállók népének színvonalán cikizi Papp "LotOfMoney" Gergelyt

A poszt szerzője Németh Gábor, a B1 blogok alapítója.

(Figyelmeztetés: Mindenek előtt le kell szögeznem, hogy nem ismerem személyesen Papp Gergelyt, soha, semmilyen kapcsolatban nem álltam vele, különösen nem a bankszámlájával. Évek óta nem ettem a pizzájából, főleg nem ingyen. A diszkójába jár néhány ismerősöm, azt mondják jó, de én azt sem tudom, hogy hol van. Sőt, diszkóban sem jártam évek óta. A Budapest Parkba járok, így ha az is az övé, azt nem tudtam. Bocs. Hozzám köthető cég áttételesen sem áll vagy állt semmilyen kapcsolatban Papp Gergelyhez köthető céggel. Papp Gergely sem személyesen, sem közvetítő útján nem kért/motivált/bízott meg e poszt megírására. Papp Gergelyben és bennem az a közös, hogy fogalmunk sincs egymás létezéséről, azaz a 444 posztjának megjelenése után én persze felkészültem az életútjából. Közlemény vége.)

A minap megjelent egy tipikus 444-es, alázós poszt Papp Gergely vállalkozóról, amelyben a szerző hosszú hasábokon át jelzős szerkezetekben, állatos hasonlatokban, túljátszott modoroskodásban, vigyorogva kikacsingatós felsőbbrendűségben dagonyázik, és érezhetően roppant mód élvezi ezt. Nem állok neki részletekben sem leközölni az írást, itt van. Engem olyan érzés fogott el az olvasása közben, mint mikor az Andrássyn egy söröző, overallos, üldögélő munkás odakiabált röhögve a társának egy Gucci öltönyös fickóra mutatva, hogy "néddmá ez meg az asszony fősőjét vette fel vél'tlenül".

pg.jpg

Nem is a poszt színvonaltalanságával akarok most foglalkozni, az olyan 444-es, na, ismerjük. (Például így emlékeztek meg Hamvas Béláról.) A PG-s írás üzenete viszont káros, és tovább erősíti a magyarokra Kádár óta jellemző, önsors-rontó reflexet:

a 444 az irigység húrjait pengeti.

Nyilván a többségi igénynek ez felel meg, de a közíró feladata pont nem a kocsmák világába süllyedni, hanem onnan kiemelni az olvasót, Kedves Ács Dani.

Ráadásul a 444 kvázi egy hajtáson belül mossa össze a Papp Gergely és Papcsák Ferenc "urizálását".

Ha valami, hát ez különösen gerinctelen húzás a szerzőtől. Sunyi, vizuális asszociációval máris egy platformra kerül egy közpénzek körül ólálkodó politikus és egy önerőből, saját termékekkel, ötletekkel, piaci környezetben (!) sikereket elérő fiatal magyar vállalkozó.

Pár éve barátom, Sanyi bácsi (a Symbol Budapest és a siófoki Palace tulajdonosa) mesélte nekem, hogy a Symbol azért sikeres, mert ő egy olyan étterembe ült be az USA-ban véletlenül, mint amilyenné a sajátját tette azután. Lenyűgözte a működés, a figyelem, a profizmus, a kiszolgálás, a dolgozók felkészültsége. Nem látott még olyat Magyarországon, hát hazahozta. Ilyen figurának tűnik ez a PG, és - fura - nem hallottam még a nevét sem, csak a 444 sarazásakor. Talán azért ismeretlen, mert nem az államtól kiszervezett pénzből nyitott vacak fánkozót.

Ez ennek a szellemiségnek, ez ilyen Ács Daniknak a bűne.

Azokról miért nem hallani sohasem a fősodrú médiában, akik létrehoztak, felépítettek egy terméket, céget? Miért arról kell folyton beszélni, hogy melyik kormányközeli vállalkozó mennyi állami zsét kapott, ahelyett, hogy olyan példákat állítanánk ez elé a pesszimista, Londonban mosogató nép elé, mint PG?

Mert a közíróink már rég nem fényt visznek, pusztán követnek és kiszolgálnak - olcsó közönséget, olcsó igényeket.

Kollégák! Egyik reggel menjetek be úgy dolgozni, hogy elképzelitek az előző írásotok által elért olvasókat fizikai valójukban (!). Én szeretem ezt az írásomat, mert az olvasói nem férnének el a Kossuth téren, Ezt pedig azért, mert az olvasói kitöltenék az Andrássyt a Hősöktől az Oktogonig. Ez nem faszméregetés. Ez segít átérezni a felelősségünket.

Ugyanakkor való igaz, hogy PG nem ért a nyilvános kommunikációhoz, és ezzel magára rakja a célkeresztet

Ha én lennék a PR-osa, akkor kapásból három alapvető tanácsot adnék neki:

1.) Alapszabály a szakmában, hogy nem írjuk ki az üzenetet, hanem rávezetjük a befogadó felet. Hatványozottan komolyabb (és pozitív) hatást vált ki, ha a mondandónk az üzenetünk hatására (!) a fogyasztó fejében (!) fogalmazódik meg. Aki ilyen helyekről csekkol be mint PG, az "LotOfMoney" akkor is ha nem írja oda, sőt! Mondok erre egy banális példát: pár éve a pirosnál besorolok álmaim autója mellé. Króm fényezésű, királykék Audi S8. Kiszárad a szám, azonnal érzem (!), hogy ez egy laza, stílusos, sikeres, respektálható, igényes faszi gépe. Aztán egy világ omlik össze bennem, mikor meglátom a rendszámát: "BOSS XY"... Azonnal egy frusztrált, "okosba megoldom" hapsit képzelek magam elé, már a kocsit sem látom szépnek. Morgok magamban: addig volt "BOSS", amíg én annak hittem a kocsi alapján. Mikor láttam, hogy a rendszámmal is győzködni akar, máris nem volt "BOSS". Ez egy szakma, vegyen fel rá szakembert.

2.) Aztán egy kiragadott példa: Azt írja a luxusszállós képe alá: "Sose sajnáld magadtól a Luxust, főleg ha megdolgoztál érte!!!" Nos: a helyesírás és a tartalom is rossz. Mennyivel nagyvonalúbb, erősebb, oszthatóbb lenne így: "A világon most százezernyi ilyen luxuslakosztály várja következő vendégét. Képzeld el a sajátodat. Aztán dolgozz meg érte, ne add fel, nyújtsd ki a kezed, szerezd meg. Én is így kerültem ide. Ez ma az én lakosztályom. Egy álommal kezdődött ez is." (Összecsaptam, de na.)

Még sok tanácsot adhatnék, de már csak egy gondolat jár ingyen PG-nek és másoknak: Igenis a belső értékekről kell szólnia ennek is. Ezek juttatják a sikeres embert abba a legjobb étterembe. Gazdagnak lenni nem pénz kérdése, hanem emberi tulajdonság. Ezt mindenki be tudja bizonyítani magának, ha a világelit köreiben mozog. Ha PG kipróbálná egyszer, hogy egy világszinten jegyzett étterembe váratlanul, pénz nélkül besétál, első szóra kapna asztalt. Ha jelzi, hogy elhagyta a tárcáját, szemrebbenés nélkül legyintenének rá: majd rendezi ha alkalmas. A gazdagság belülről fakad. Ha a gazdag ember összes pénze elveszik, másnap újra gazdag lesz. A gazdag tehát igenis magára legyen büszke, ne a pénzére. (PG helyében én azt írtam volna a belső értékekről szóló képe alá, hogy "Ha nem hozok pénzt, akkor is kiszolgálnak a világ egyik legjobb éttermében. Ne a pénzt keresd, hanem a belső erődet. Az majd magától pénzt teremt. Ami fontosabb: hitelt, emberségből, egyenességből, belső szilárdságból fakadót." (Ezt is rögtönöztem, de értitek.)

 

És most arcoskodok PG szórakoztató stílusában, mielőtt azt hinné néhány jóakaróm, hogy állást keresek. Imádom a stílusgyakorlatokat:

Németh Gábor vagyok. 6 éves országos kampányvezetői tapasztalattal bírok, rajtam kívül talán 4 ilyen ember él az országban. PR, marketing, válságkommunikáció, közlemény- és beszédírás. Sajtókapcsolatok menedzselése, országos díjak és szakmai elismerések, 6 sikeres, önellátóvá vált sajtós projekt egy év alatt, szellemírás (ha tudnátok kiknek...) És a lényeg: engem PG sem tudna megfizetni. Meg hülyén is nézne ki a beállított arcképem az Instáján egy éttermi és egy nyaralós fotó között azzal a szöveggel, hogy "PG "LotOfMoney" kommunikátorból is a legdrágábbat választotta!

És egy záró gondolat: Ha a 444-et zavarja, hogy valaki az arcával vállalja a vagyoni helyzetét, akkor remélem már szövegezik azt a posztot, hogy "A leglúzerebb ember a magyar valóságban":

delm.jpg