Alapítva 2009-ben | Alapító-főszerkesztő: Németh Gábor | Goldenblog 2011

ÚJ EGYENLÍTŐ BLOG

Juhász Péter hisztériarohama kiverte a biztosítékot

2018. január 19. - ngjbp

juhasz.png

Az a Juhász Péter aki minden ellenzéki tüntetésen az elsők között próbál a választóknak tetszelegni azzal, hogy élő adásban fütyül és ordibálja az érdekeit, néhány napja épp az általa hangoztatott kooperatív és összefogáspárti szellemet alázta porig teljes vállszélességgel. 

A hisztériarohamot az váltotta ki Juhász Péterből, hogy az MSZP Bangóné Borbély Ildikót indítja jelöltjeként Németh Szilárd ellen az áprilisi országgyűlési választáson. Az szocialista párt döntésére Juhász azzal a feltételezéssel reagált, hogy az MSZP-t belülről fertőzi a Fidesz és ez lehet az egyetlen oka annak, hogy még egy balos jelölt lép be a ringbe áprilisban. 

Juhász reakciója azért különösen vicces, mert állítása szerint "az Együtt el akarja érni, hogy egy jelölt legyen szemben kihívóként minden kerületben a Fidesszel". Szabó Szabolcs, az Együtt országgyűlési képviselője az MSZP-EGYÜTT-DK-PM-MLP közös jelöltjeként bár sikeresen legyőzte a Fideszes Németh Szilárdot a legutóbbi alkalommal a azonban reakciójára alapozva kijelenthetjük, hogy az Együtt a saját jelöltük személyében -és nem az összefogásban- látja a Fidesz legyőzéséhez szükséges kulcsot.

Juhász tehát egyetlen jelöltet akar, legalábbis amíg az a sajátja.

Juhász reakciója és problémamegoldó készsége nem csak gyerekes, azonban a decemberi közvélemény kutatások eredményei alapján rendkívül eredménytelen is, ugyanis az Együtt a legoptimistább becslések szerint is maximum a szavazók kettő százalékát volt képes megnyerni. Juhász médiaszereplése és kétszínű akciója után nem valószínű, hogy az Együtt bármit képes lesz elérni egyedül a választásokkor, így az egyetlen racionális opció az lenne ha az MSZP jelöltjét indítanák egyedüli baloldaliként. 

karacsony.png

Karácsony Gergely a kialakult helyzetre azt mondta egy pódiumbeszélgetésen, hogy

dolgozik azon, hogy a probléma megoldódjon, hiszen látható, hogy így lehet elveszíteni körzeteket.

Karácsony Gergely és az MSZP higgadsága kétségkívül közelebb tudja vinni az országot egy kormányváltáshoz az eddigi eredmények alapján, azonban fontos, hogy végre minden résztvevő komolyan vegye a politikát és tartózkodjon azoktól a megnyilvánulásoktól amelyek nem, hogy előnyt nem kovácsolnak az ellenzék számára, cserébe viszont hátráltatják azokat a politikusokat akik érdemben szeretnének végre fellépni a rezsim ellen.

A legdühösebb majmok a dzsungelben

Hatalmas tömegfelháborodást váltott ki a H&M új reklámja, melyben „legmenőbb majom a dzsungelben” feliratú pulóvert viselt egy néger kisfiú. A tiltakozók szerint ez rasszista megnyilvánulás volt a vállalat részéről. A nagy negatív visszhang hatására a H&M szinte azonnal törölte a képet, és bocsánatot kért azoktól, akiket megsértett. Nyilván nem szándékos sértegetésről van szó – egyszerűen rossz pólófelirat volt rossz modellen, rossz időben.
Egyértelmű, hogy a politikai korrektség virágkorában egy cég nem vállalna ilyen nagy kockázatot egy szándékos és nyilvános rasszista véleménynyilvánítással, hiszen ez súlyos profitkiesést jelentene.

5a53850a49314681008b468a-750-562.pngFotó: H&M

A „majom” jelző, amennyiben célzottan degradáló kifejezésként szerepelne a pólón, bárkire nézve sértő lenne. Természetesen értem, miért a néger kisfiún keltett mégis felháborodást. Ez valaha valóban egy létező szitokszó volt a színes bőrűekre nézve, és alacsony kulturális nívójú emberek szótárában ma is az. De egyrészt, felesleges hisztinek látom a feldühödést, mivel az egész nyilvánvalóan egy félreértés. Másrészt, azt kellene megérteni, hogy ha minden esetlegesen félreérthető, egykori sérelmekre emlékeztető gesztusból ekkora ügyet csinálunk, azzal csak beleragadunk a régmúltba.
Johannesburgban a tömeg azzal reagált a vélt rasszizmusra, hogy tüntetést szerveztek, és néhány üzletet dühükben szétvertek. Voltak, akik az ügy kapcsán azt követelték, hogy zárjon be boltokat a H&M, és olyanok is akadtak, akik kijelentették, hogy ezek után nem vásárolnak majd náluk.
Komoly aggályaim vannak. Azzal tényleg nem volt az embereknek problémája, hogy gyerekeket már öt éves korukban belerángatnak a modellszakmába? Hogy gátlástalanul tolják az arcunkba a hirdetéseket, vagy, hogy a pólófeliratok valójában már rég nem jelentenek semmit, csak egyszerű díszítőelemek? Továbbmegyek. A H&M és az összes hasonló fast-fashion, internacionális ruhagyártó és forgalmazó cég, nyíltan harmadik világbéli országokban éhbérért, esetenként illegálisan foglalkoztatott gyermekmunkásokkal állíttatja elő a termékeit, olyan gyárakban, melyekben emberhez nem méltó körülmények uralkodnak. Az elmúlt években többször előfordult, hogy a nem megfelelő tűzvédelem miatt kigyulladtak gyárak. Sokan, esetenként több százan élve bent égtek azért, mert a hétről hétre változó divatvilágot és a megnövekedett igényeket valakinek ki kell elégítenie. Valakinek az a farmer, amit viselünk, akár az életébe is kerülhet, és mi önző módon úgy viszonyulunk hozzá, mintha nekünk alanyi jogon járna.
Tágabb körben tekintve pedig, nemcsak a ruhagyárakban dolgozók mélyszegénységével van baj, hanem a mérhetetlen környezetszennyezéssel is. Az egyre több és több ruha gyártásához ugyanis gyapotot kell termelni, aminek vízigénye igen nagy. Mivel a természet nem tud elég vizet biztosítani ennek a fajta mezőgazdaságnak, öntözni kell ezeket az ültetvényeket, ami hatalmas pazarlás, mivel a tiszta ivóvíz rohamosan fogy, bizonyos országokban pedig jelenleg is vízhiánnyal küzdenek. Persze nem feledkezhetünk meg a rengeteg műszálas ruháról sem, amiből szintén csak vásároljuk az újabb és újabb darabokat, amiket hamar megununk, mert jön az új kollekció, és a régi mehet is a levesbe. A szeméttermelés egyre fokozódik, ráadásul ezek az anyagok nagyon nehezen bomlanak le.
Mindezek égető problémák a bolygónkra és önmagunkra nézve egyaránt, de úgy tűnik, mégsem elég súlyosak ahhoz, hogy tömeges felháborodást keltsenek, hogy dühös tüntetők szétverjenek és bojkottálni akarjanak ruhaüzleteket. Persze, hogy nem, mert térben és időben olyan távolinak, olyan megfoghatatlannak tűnnek, hogy túl kényelmes nem foglalkozni velük – mert jelenleg még mi, itt nyugaton nem érezzük a bőrünkön a mértéktelen fogyasztásunk következményeit.  
De az egóba gázolás – még ha csak félreértés is – már megér egy közfelháborodást, egy randalírozást néhány H&M-ben. Annyira unatkozunk a jólétben, hogy egy bifidus actiregularis joghurt, meg egy mirelit pizza és light kóla között muszáj valamivel elfoglalnunk magunkat, nehogy legyen csak egyetlen percünk gondolkodni, és rájönni, mekkora szarban vagyunk valójában.
Mert a reklámok onnantól kezdve fertőznek minket, amióta először felsírtunk. Mert a gátlástalan cégek azzal tömik a fejünket, hogy mindent megérdemlünk, mert csodálatosak vagyunk – ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mindent csak addig érdemlünk meg, amíg ki tudjuk fizetni. Nem vagyunk különlegesek, nem vagyunk csodálatosak, nem érdemeljük meg a hamburgert, a luxus bőrradírt, és az újabb csinos ruhát sem. Ez csupán egy jó marketingduma, amivel az önzővé nevelt nyugati embert könnyűszerrel rá lehet venni a pénzköltésre.
Ez a H&M hisztéria is csak az egóról szól. Ha azok a feketék, akik üvöltve kérték ki maguknak azt az ártalmatlan pólófeliratot, valóban a színes bőrűekkel szembeni elnyomás ellen léptek volna fel, miért nem ejtettek szót mondjuk, a líbiai rabszolgatartásról, vagy a bangladesi gyerekmunkáról? Egyszerűen azért, mert a lényeg nem az elnyomás elleni harc. Csak egy jó ürügy kell, hogy valamin meg lehessen sértődni. Mert szükségünk van valamire, amiből traumát lehet gyártani, mert igazi nagy traumája nincs a nyugati fiataloknak.
A 21. században nem számítanak a közügyek, a környezetvédelem, a harmadik világbéli nyomor, embertársaink gondjai, vagy leendő unokáink élete sem. Csak a saját fogyasztásunk, a saját életünk fontos.  A 21. század a safe space, a gender, a megsértődés kora. Abban a világban élünk, ahol semmi nem jelenthet semmit, és senki nem állíthat semmit, mert ha mégis, lesz valaki, aki szándékosan félreérti, és megsértődik rajta. Az unatkozó tömeget felhergelni pedig nem kunszt.

Elképesztő, de Gyurcsány ismét fúrja az MSZP-t

Csupán néhány napja egyezett meg egymással az MSZP és a DK viszont Gyurcsány máris a saját malmára szeretné hajtani a vizet. Az egyezség szerint mind a 106 egyéni választókörzetben csupán egy jelöltet indít összesen a két párt, összesen 60 jelöltet az MSZP és 46-ot a DK

A megállapodás így is hasznosnak mondható a pártok részéről, hiszen így csak egyetlen balos közül dönthetnek majd a szavazók, azonban a helyzet közel sem tökéletes. Igazán eredményesnek akkor lett volna mondható a megmozdulás ha a végén nem lövi meszesgödörbe a közös lista álmát Gyurcsány. Ahogy Szigetvári esetén is az önös érdekek mindent felülírtak, úgy feltételezhetően itt is. 

dszzs20171023004-1-1024x576.jpg

Gyurcsány már Karácsonyt is hátbaszúrná?

Bár Molnár Gyula kijelentette, hogy "Karácsony miniszterelnök-jelöltségét mindenki támogatja, aki részt vesz a megállapodásban" Gyurcsány valószínűleg erről nem értesült. Vagy szimplán saját maga fontosabb volt.

a DK nem támogat olyan miniszterelnök-jelöltet, amely más párt listáján van   -Gy.F.

A fintorgás Karácsony irányába érthető, hiszen az ő jelenléte a DK leendő frakcióját zsugoríthatja az MSZP javára. Emellett persze az anyagi támogatásnál kevés dolog fontosabb egy wannabe-frakció esetében. Ezeket figyelembe véve pedig könnyű megérteni, hogy miért csak akkor adja áldását és támogatását Gyurcsány, ha beleszólhat az MSZP-listába is.

Abortuszvita - A trollok lázadása

Soha kétségem se támadt afelől, hogy az abortusz kényes téma – aki hozzányúl, bármilyen oldaláról is közelítse meg, nem fog vele osztatlan tetszést aratni. Persze, eredendően nem is ez egy újságíró, de még egy blogger feladata sem. A csürhe kedvére énekelni nemcsak erkölcstelen, de nem is kunszt: kellően csekély lelkiismerettel bárki számára elsajátítható mesterség. Az Egyenlítőn pár nappal ezelőtt „»Az én testem, az én döntésem!« És velem mi lesz, anya?” címmel megjelent cikk írója számára túl drágának bizonyult saját véleménye ahhoz, hogy a lájkfához járuljon szüretelni – el is nyerte hát, a csőcselék büntetését.

width_1366.jpg
Megspórolva a stalkerkedés izgalmát és a nagy leleplezés keltette katarzist, elárulom: a szerző, Illés Helga a menyasszonyom. Tekintve, hogy nem személyes, hanem morális felindulás ösztökélt írásra, kerülöm is a bensőséges hangvételt, és a következőkben, mint „a szerző”-re hivatkozom rá.
Nézzük hát, miért járt ki a verbális lincselés! A szerző rögtön a harmadik bekezdésben leszögezi: „…komolyabb szabályozásra lenne szükség, mert akkor talán az emberek jobban odafigyelnének a védekezésre, tudván, hogy nincs más választásuk, ezáltal csökkenhetne az értelmetlenül meghalt magzatok száma”. Ezt kiegészítendő, hozzáteszi, hogy a teljes tilalom sem jelent ésszerű megoldást, hiszen akadnak helyzetek, amikor nagyon is fontos az elvetetés lehetősége.

Bevallom, a cikket olvasva nem láttam előre, hogy e józan, az etikai szempontokat szem előtt tartó, de a realitásokra sem fittyet hányó vélemény ilyen veszett indulatokat gerjeszthet. A kommentfalon föltoluló salakhegy mérete és bűze egyaránt messze felülmúlta várakozásaimat. A jól kifejtett, érvekkel megtámogatott ellenvetést megfogalmazók, illetve további kérdéseket felvetők – ahogy az lenni szokott – a csendes kisebbséget képezték, hangjuk elveszett a hörgő trollok keltette hangzavarban. Alább csokorba gyűjtöm ez utóbbiak legharsányabb alfajait. 

  1. A Savköpő

    Mondásai: „Hát, te nagyon hülye vagy!”; „Ki ez az ostoba picsa?”; „Ki írta ezt? Valami 12 éves?”; „Ha annyira gyereket akarsz, szüld tele a Kárpát-medencét!"

    A Savköpő maró okádékát a célszemély arcába hányja, és a maga részéről végzett is. Biztos lehetsz benne, hogy két perccel az Enter billentyű lenyomása után már egy másik komment szekcióban garázdálkodik. Témától függetlenül soha nem állít többet egy szaftos „rohadjmeg”-nél, akárhogy is csomagolja. Bármilyen érv kicsorbul határtalan cinizmusán – a megfellebbezhetetlenség pajzsa védi. Fegyver nélkül állunk a Savköpővel szemben, hiszen azzal, akinek nincs állítása, vitatkozni sem lehet.

  2. A Házmester

    Mondásai: „Ezt szedjétek le! Most.”; *Bejegyzés jelentése*

    Ahol már a rendőrség is tehetetlen, ott a Házmester Mark Zuckerberg lelkesen dolgozó algoritmusait hívja segítségül. Mint az Együttélés Íratlan Szabályainak patrónusa, ezt kutyakötelességének érzi.
    Nincs is etikusabb, civilizáltabb viszonyulás a más véleményhez, mint a megsemmisítés szándéka – akár egy illusztrációként használt kép ürügyén, ahogy az a fent idézett cikk esetében történt. A szerző egy művérrel összekent női hasat ábrázoló fotót használt a magzatgyilkosságok analógiájaként – táptalajt szolgáltatva az aljas szemforgatásnak.
    Hogy mennyire volt ízléses a képválasztás, persze, egy teljesen legitim kérdésfelvetés, és vita tárgyát képezheti. A Házmester azonban nem vitatkozik, hiszen azzal elismerné, hogy az övé is csak egy vélemény a sok közül. Ő az Excaliburt tartja kezében, tehát küldetése sem lehet egyéb, mint a magasba emelni, és kinyilatkoztatni. Aki nem hajt előtte térdet, annak fejét veszi. Magabiztosságát még olyan kényelmetlen kérdések sem ingathatják meg, mint hogy mennyire hiteles az abortusz feltétlen híveként fél tégely művértől besokallni.  

  3. A Komisszár Elvtárs

    Mondásai: „Na, eddig követtem ezt az oldalt!”; „Mi ez a Fidesz-propaganda?”; „Azt hittem, ez egy baloldali portál.”

    Amint észleli, hogy az általa követett orgánum kiénekel a kánonból, a Komisszár Elvtárs szívügyének érzi, hogy a megszokott keretek közé visszarugdossa. Látványosan előadott rosszallásával a játékszabályokra emlékeztet: az országot azért osztottuk föl két, jól körülhatárolható szekértáborra, hogy első ránézésre tudjuk, ki barát, és ki ellenség.
    Amikor az általa baloldaliként azonosított felületen jobbra húzó állásponttal szembesül, a Komisszár Elvtárs tanácstalanul hadonászik puskájával, nem tudja, most lőjön-e, vagy sem, és ez felbőszíti. Eddig értette a világot, de hirtelen minden túl bonyolult lett. A kognitív disszonanciát kétféleképp oldhatja fel: túllép a polgárháborús szisztémán, vagy deklarálja, hogy az ellenség közénk szivárgott, és belülről bomlaszt. Tekintve, hogy előbbi az önkritika és a változás fájdalmával jár, hősünk kérlelhetetlenül utóbbi felé gravitál.

  4. A Nyomor Krónikása

    Mondásai: „Elment az eszed?! Ide gyereket szülni???”; „És mi van azzal, akinek nincs pénze gumira/fogamzásgátlóra?”; „Mert az jobb, ha a gyerek szegénységben nő fel, ugye?”

    A Nyomor Krónikása előszeretettel mártírkodik akár mások, akár önmaga szegénységére hivatkozva. Drámai hangvétele, heves gesztusokkal demózott felháborodása már-már érvelésnek tűnik. Valójában nem tesz mást, mint fogja a valódi mélyszegénységben tengődőket, és élőpajzsként rántja őket önmaga és a vitapartner közé.
    Valaki itt nem hajlandó tudomást venni a döngölt és a laminált padló közti különbségről.
    Következetesen vályogviskónak hazudja az összkomfortos lakást – holott a kettőt egy világ választja el egymástól. Paradox helyzet, de a terhesség-megszakítás pontosan arra a szociokulturális rétegre nem jellemző, amelyik életkörülményei alapján jogosult volna állami támogatásra – akár térítésmentességre is. A Nyomor Krónikása a társadalom egy sosem létezett szegmenségről tudósít. Azok nevében csap az asztalra, akik egy fűtéssel, meleg vízzel, árammal, internet- és kábeltévé előfizetéssel ellátott lakásban havi két doboz kotonra, vagy egy doboz fogamzásgátlóra valót se tudnak kinyögni, furcsamód azonban – minthogy kedvezményre nem jogosultak – az abortuszra hirtelen előkerül a zsebükből 30 ezer forint. Talán én vagyok vak, de nem látom az éhhalál rémét felderengeni. Annál inkább a hazug áldozati retorikát, amely a legféltettebb kincsként óvott fogyasztói komfortot gyereknevelésre alkalmatlan körülményrendszernek maszkírozza.

  5. Őfelsége, a Fogyasztó

    Mondásai: „Ki vagy te, hogy beleszólsz mások életébe?”; „Bárki bármit mond, a gyerek igenis nyűg!”; „Kifelé a pinámból!”

    A Nyomor Krónikásával szemben Őfelsége, a Fogyasztó már azzal sem fárasztja magát, hogy férges önzését, burjánzó egoizmusát mártíromságba csomagolja. Hűvös tárgyilagossággal, vagy épp lángoló dühvel nyilvánítja ki, hogy erkölcsi felelősségét még csak firtatni is skandalum, miközben legelemibb, elidegeníthetetlen jogaként tünteti föl, hogy a benne fejlődő élet sorsáról egyetlen hanyag tollvonással döntsön. A megfogant magzatra konzekvensen, mint „baj”-ra, „problémá”-ra hivatkozik, hiszen az belerondít a „mert megérdemlem” jegyében otthonosan berendezett életébe, kizökkenti a haverok-buli-Fanta szentháromság uralta habkönnyű mindennapokból. Őfelsége, a Fogyasztó bármilyen magas lakbért hajlandó befizetni, hogy komfortzónájából ne kelljen kiköltöznie.

  6. Az Érzelmi Analfabéta

    Mondásai: „Tisztázzuk: nem gyerek, hanem embrió!”; „Aki gyilkosságról beszél, egyszerűen naiv.”; „Mi lesz a következő? Tüntetünk a poratkák jogaiért?”

    Míg fentebb felsoroltak számára jobbára csak zavaróak, addig az Érzelmi Analfabéta nézőpontjából egyenesen értelmezhetetlenek a humánus, morális szempontok. Rideg darwinizmusa nem engedi, hogy az élethez való joggal bíró élőlényként tekintsen egy olyan egyedre, amely az anyja testén kívül életképtelen – mintha bizony, a már megszületett gyerek, akinek jogait ő is készséggel elismeri, nem volna az önálló életben maradásra még szintúgy alkalmatlan.


Úgy gondolom, hogy az élet, az élni akarás félreolvashatatlan jele a terhesség hatodik hetében bekövetkező első szívdobbanás – ezért aztán, egészségesen fejlődő, az anya életét sem veszélyeztető, és nem nemi erőszakból fogant magzat esetében itt húznám meg a piros vonalat. E határon túl, bár lovagolhatunk a szavakon, kigúnyolhatjuk azt, aki „gyerek”-ről beszél, a terhesség megszakításával egyértelműen gyilkosságot követünk el. Viszonyulhatunk ehhez különbözőképp, mérlegre tehetünk, és kell is tennünk minden tényezőt, a beismeréssel azonban – bármily frusztráló – tartozunk az igazságnak.
Eszemben se volna az abortusz feltételeinek szigorítása mellett érvelni, ha okunk volna a többség józan ítélőképességében és kifinomult erkölcsi érzékében bízni. Minekután azonban, a magzat jogainak puszta számításba vétele is a kommentfal zendüléséhez vezet, a szomorú tanulság az, hogy nem sikerült még felnőnünk az abortusz lehetőségével együtt járó felelősséghez. Az erkölcsi értelemben vett jót a számára kellemessel összetévesztő tömegember privát szférája ellen intézett offenzívaként éli meg, ha szembesítik a ténnyel: nem helyes fogamzásgátló módszerként tekinteni az abortuszra. Amíg ez így van, nincs más megoldás, mint hogy az állam vegye föl azt a felelősséget, amit a még „élni” akaró, a teherbeesés kockázatát vállrándítással kezelő modern ember egója nem bír el.

Végezetül, hogy az empátiahiány vádja föl se merülhessen, a krisztusi szeretet jegyében javasolnék három nagyszerű és közismert módszert a fogantatás elkerülésére.

  • Fogamzásgátló tabletta
    Szánom-bánom, hogy ilyen kegyetlenséggel gázolok bele mások magánéletébe, és javaslok havi 2-3 ezer forintos kiadást a 30 ezres kaparás helyett – mégis kénytelen vagyok jobb alternatívának nevezni. A teherbe esés kockázata (rendszeres szedés mellett) 1% alatti, és a mai tabletták esetében már a hormonháztartás felborulásától sem kell tartani. Ha nem vetíted bele a patriarchátus elnyomását, egész jól megleszel vele.
  • Óvszer
    Tekintve, hogy dugni sokkal inkább puncit, és sokkal kevésbé latexet szeretek, tartozom a vallomással: nem vagyok a gumi rajongója. Ettől függetlenül bármikor felhúzom, ha a helyzet úgy kívánja, és még olyan elvarázsolt teremtményekről is hallottam, akiknek semmi bajuk vele. Megfelelő használat mellett a kockázat kevesebb, mint 2%, és havi 1-2 ezer forint költség sem biztos, hogy nyomorba taszít.

  • Megszakításos közösülés
    A megszakításos módszer tesztalanya vagyok immár 12 éve, és mindannyiunk büszkeségére jelentem: gyermektelen harmincas. A nem túl biztató statisztikát (évente 100 nőből, aki így védekezik, 4-18 esik teherbe) a pöcsösebbik fél csekély önuralmának számlájára írom. (Ha a későbbiekben kiderül, hogy nemzőképtelen vagyok, töredelmesen elnézést kérek ezért a könnyelmű kijelentésért.)

Az óvszer és a fogamzásgátló szociális helyzethez, illetve életkorhoz kötött kedvezményessége, ingyenessége persze, további diskurzus tárgyát képezheti – én magam pártolom is ezt.
Mindazonáltal, ha az imént említett három védekezési mód akár mindegyike csődöt mond, akkor is megegyezhetünk: a szülőszoba ajtajában már most sorban állnak a nem kívánt gyerekedért. A kilenc hónap, plusz a szülés fájdalma a humánusabb, felelősebb döntés ára – hangozzék ez bármily szenvtelenül.

 

Füzi Viktor

"Az én testem, az én döntésem!" És velem mi lesz, anya?

Az abortusz egy nagyon kényes téma, ami több szempontból is érthető. Egyrészt, mivel gyilkosságról van szó, másrészt, mert ezt beismerni nem egyenlő azzal, mint teljesen ellene lenni. Addig a három hónapig, amíg el lehet végezni a beavatkozást, ugyan még nem fejlődött ki egy szó szoros értelmében vett ember, de mivel ennek lehetőségétől fosztjuk meg, csírájában fojtódik el egy élet.
Magyarországon az elmúlt években csökkent ugyan az abortuszok száma, de még mindig több tízezret végeznek el évente, ami egy fogyatkozó lakosságú, alig tízmilliós országban elég nagy számnak tűnik. Nem azért, mert én azt szeretném, hogy több ember éljen Magyarországon, hanem mert ez arra enged következtetni, hogy sokkal több nő végezteti el az abortuszt, mint amennyinek valóban szüksége lenne rá.
Azért gondolom, hogy komolyabb szabályozásra lenne szükség, mert akkor talán az emberek jobban odafigyelnének a védekezésre, tudván, hogy nincs más választásuk, ezáltal csökkenhetne az értelmetlenül meghalt magzatok száma. A tiltásnak ellene vagyok, de szigorúbb feltételekhez kéne kötni ezt a műtétet, mert sajnos vannak olyan helyzetek, amikor tényleg fontos, hogy legyen lehetőség az elvetetésre.

dsc_0579-1logo.jpgFotó: Illés Helga

Például nem várhatjuk el egy megerőszakolt nőtől, hogy hordja ki azt a magzatot, aki egy erőszaktevőtől fogant, attól függetlenül, hogy a gyerek nem tehet róla, ki az apja. Ez egy komoly trauma a nőnek. Önmagában borzasztó nehéz feldolgozni egy nemi erőszakot, de ha ebből fogan egy gyerek, az az áldozatot örökké emlékeztetni fogja arra, ami történt vele, ezáltal soha nem fogja tudni feldolgozni a traumát. Egy mentálisan nem egészséges nő pedig nem fog tudni egészséges embert nevelni a gyerekéből.
Másik nehéz kérdés, ha kiderül a magzatról, hogy fogyatékosan fog születni. Persze, nem mindegy, hogy milyen mértékű és fajtájú ez a fogyatékosság, de ha olyan, ami súlyosan megnehezíti az anya, és/vagy a gyerek életét, akkor szintén megoldást jelenthet egy abortusz. Nagyon sok nő van, aki nem tudná elviselni ezt a lelki terhelést egy életen keresztül. Például én sem. Nem szeretem ugyan, mikor a nők azzal hozakodnak elő, hogy azért nem akarnak gyereket, mert elveszítik a „függetlenségüket”, hiszen ez így nem igaz. A gyerek elég hamar egyedül is meglesz otthon, aztán fel fog nőni, és önállósulni. De egy súlyosan fogyatékos gyereknél ez soha nem fog megtörténni. Egy szellemileg alulfejlett embernek, aki megragad hatéves szinten, soha nem lehet elengedni a kezét. És ha egy ilyen gyereket megszül a nő, onnantól kezdve tényleg nem lesz már egyén. Onnantól kezdve neki mindig a gyereke mellett kell lennie, és mindent a gyereke függvényében kell csinálnia. Ez a gyereknek sem lesz egy teljes élet – még ha ő ezzel nincs is tisztában –, de főleg az anyának nem.
Továbbá ott van az életkor kérdése. Ha egy tizenkét-tizenöt éves lány teherbe esik, akkor is elfogadhatónak tartom az abortálást. Egyrészt, mivel tulajdonképpen még ő maga is gyerek, mind biológiailag, mind jogilag, másrészt ebben az esetben az anya még a kötelező iskolákat sem tudja befejezni, ha szül, ami nem csak neki, de a gyereknek is hátrányokat jelenthet a jövőben.
Azt hiszem, akkor a legnehezebb ezt a döntést meghozni, mikor az anya élete veszélybe kerül a fejlődő magzat rendellenessége miatt. Ez esetben mindenképp meg kell adni az elvetetés lehetőségét.

Fentebb felsoroltak viszonylag kirívó példák, mert a laza szabályok miatt rengeteg nő abortáltatja a gyermekét közel nem ilyen komoly indokok miatt. Sajnos a legtöbb abortusz napjainkban azért történik, mert anyuka „még élni” akar. Anyuka „még nem készült fel” harminc évesen egy gyerekre. Anyukának a kemény munkával kigyúrt kockás hasa többet ér, mint hogy egy gyerek tönkretegye. Az a szomorú igazság, hogy a nők nem akarnak kész lenni a gyerekvállalásra. Fontosabb bulizni, fontosabb a kidolgozott alak megtartása, és a legfontosabb a „függetlenség”, ugye. Mert a gyerek egyenlő a rabszolgasággal, a gyerek születése a huszonegyedik századi nő szemében a saját halálával egyenértékű. Ez egy hatalmas tévedés. A legnagyobb csoda, ami egy emberrel történhet, amit csak a nők kaptak meg az élettől az, hogy kifejlődhet a testükben egy új élet, és a nők ezt a csodát egy tehernek érzik. Ez elszomorító. A nők elférfiasodásának egyik következménye, hogy nem akarnak szülni, ellenben a szórakozást, a karriert ki akarják maxolni, mindent jobban akarnak csinálni, mint a férfiak, és közben nem veszik észre, hogy a legjobb, legtöbb, ami történhet velük, az végig az orruk előtt volt. A gyerek után új korszak kezdődik, ez vitathatatlan, de ez nem egy szükségképpen rossz korszak, éppen ellenkezőleg.
Nem vitatom, hogy vannak, akiknek nem való az anyaság, és léteznek olyan nők, akik tényleg nem szeretnének gyereket, nem önzőségük miatt, de nőként rengeteg nőismerőssel azt tudom mondani, hogy ez rendkívül ritka.
Nemrégen olvasgattam egy fórumot, ahol többen elmondták, hogy külföldi magánklinikán terhesen elaltatták őket, majd néhány órával később, mikor felkeltek, már nem volt baba. És fájdalom sem, mellékhatás sem, következmény sem. Egy nő elmondta, hogy ez mennyire jó így, mert olyan, mintha nem is élt volna át semmit. Ez undorító. Megölték a gyermekét, egy embert, aki még sosem élt igazán, de neki nem ez számít, csak hogy őt nem érintette rosszul a műtét. Ez az a fajta végtelen önzőség, ami borzasztó káros. Egyébként, akinek külföldi magánklinikára utazni és ott elvégeztetni egy ilyen műtétet volt pénze, annak a gyereket felnevelni nem lett volna?
Azt kell megértenünk, hogy a tetteinknek következményei vannak, amiket vállalnunk kell. Ha védekezés nélkül szexelünk, abból lehet gyerek. És ha lett, akkor az abortusz nem megoldás, akkor sem, ha már nem is emlékszem a gyúrós csávó nevére, aki azon az éjszakán felvitt a lakására, és gumi nélkül lefeküdtünk egymással. Akkor sem, ha csak néhány év múlva terveztem, mert most még isten tudja, miért, nem akarom, de akkor sem, ha kiszakadt a gumi, vagy fogamzásgátló mellett is megtörtént.

Egy magzat nem tehet róla, ha az anya szerint túl korán, vagy nem biztos, hogy a megfelelő személytől fogant. Nem űzhetünk sportot az abortuszból, mert ott nem csak a nő testéről van szó, ahogy azt sokan állítják. Az abortuszhoz nem szabad úgy hozzáállni, mint egy rutinhoz, mint egy fogamzásgátló tabletta bevételéhez, mert ez annál egy sokkal komolyabb dolog. Itt egy másik ember életéről van szó, amiről nem dönthetünk egy cinikus vállrándítással.
Azt hazudja a várandós nő, hogy nem megfelelőek az anyagi körülmények. Megsúgom: sosem lesznek azok. Azt hazudja, hogy túl fiatal, de sosem fogja elég érettnek érezni magát hozzá. Anyává mindenki az után tud válni, hogy megszülte a gyermekét. Meg kell tanulni, nem pedig élből elutasítani.
Én huszonegy éves vagyok, még nincs gyerekem, de a jövőben szeretnék. Nem most, mert úgy gondolom, még ráérek vele három-négy évig. De ha most becsúszna, eszembe sem jutna elvetetni, mert az én plusz néhány évnyi „szabadságomnál” sokkal fontosabb az, hogy ő élhessen. Tudom, hogy nem leszek tökéletes anya. Tudom, hogy nem leszek képes mindent megadni a gyerekemnek, amire vágyik, és azt is tudom, hogy nem lesz könnyű. De azt hiszem, egy nő részéről olyan áldozathozatal a gyerekszülés, ami milliószor visszafizetődik, ahányszor a gyermeke arcán boldogságot lát majd.

Ezért képmutató Szigetvári felháborodása

Az elmúlt napok egyik legizgalmasabb politikai híre kétségkívül az volt, hogy Szigetvári élő adásban rúgta ki Karácsony Gergelyt aki állítása szerint lapaktált az MSZP-vel. 

Egy ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltje tudok lenni. -K.G.

Szigetvári többször hangot adott annak, hogy a pártból való eltávolítás oka az, hogy réginek számító politikai szereplőkkel próbál közösködni Karácsony ez a kijelentés azonban képmutatóbb nem is lehetne. Egy ellenzéki összefogás a lehető legjobb válasz lenne a jelenlegi kormányra ha a cél valóban a kormányváltás és nem a megélhetési politikusként pózerkodás. Ennél világosabb nehezen lehetne, hogy Karácsony beemelése az egyik legjobb döntés volt amit az MSZP a jelenlegi helyzetben meghozhatott. 

lead_800x600.jpg

Igen, szerintem erre is alkalmas, tisztességes, szerethető, okos és jó politikusnak tartom. -Sz.V.

(Ezt Szigetvári mondta Karácsonyról évekkel ezelőtt, a főpolgármester-jelölt kapcsán.)

Szigetvári számára azonban régi sebekett téphetett fel az esemény, ugyanis ő már 2001-ben próbálkozott az MSZP-be épüléssel, még Gyurcsány idején. A Gyurcsánnyal való szimpatizálását a mai napra már a szőnyeg alá söpörte a nyilvánosság előtt, azonban több olyan ügye is volt Szigetvárinak amelyek után a felháborodás a lehető legrosszabb amit ebben a helyzetben tehet. 

Szigetvári nem is olyan régen még a Lázár János fideszes parlamenti képviselő által irányított Hódmezővásárhelynek végzett kommunikációs tervezést úgy, hogy ezzel párhuzamosan az MSZP-nek segített, továbbá Gyurcsány útját egyengette.

Jó médiaprostituálthoz híven a magas kamatokkal hiteleket kínáló Provident számára is elkészítette az elmúlt évek egyik leggyalázatosabb kampányát így kifejezetten komikus épp az ő szájából hallani azt, hogy mennyire borzalmas ha az ember több helyre is beteszi a lábát, holott épp ő áll ennek az élvonalában. 

Hatalmi érdekeken túllépve hátralépni láthatóan nem kívánkozik, azonban bárkit megpróbál durcásan bemocskolni ha az érdeke épp úgy kívánja. Józan ember azonban látja, hogy az elmondásai és a valóság metszete egy annyira kis terület amelyet nagyítóval is sokáig vizsgál az ember.

Áldozatgyár

„A szülők azonnal hívták a rendőrséget, amikor megtalálták az egyik tanárnő meztelen képeit a fiuk telefonján.” – kezdődik egy, a 444-en pár napja megjelent cikk. Kíváncsiságból megnyitottam, mert nem volt világos számomra a szituáció.
Először is: miért kutakodik egy szülő a gyereke telefonjában? Másodszor: ha a fiú ráteszi a telefonjára a tanárnő pucér képeit, valószínűleg nem egy ráncos ötvenes néniről van szó, aki rákényszerítette a dologra. Harmadszor pedig: akkor hogy jön ide a rendőrség? Nem vagyok előítéletes, úgyhogy gondoltam, elolvasom, miről van szó, mielőtt bármilyen következtetést levonnék – talán rosszul sejtem, mi történt.
A rövid cikk elolvasása után nyugtáztam, hogy nem sejtettem rosszul. Egyszerűen annyi történt, hogy a szülők kutakodtak a gyerekük telefonjában, megtalálták a huszonkét éves segédtanárnőről készült meztelen fotókat, majd a rendőrségre mentek.
Kezdjük ott, hogy a szülőknek semmi joguk nincs a gyerekük személyes dolgai között kutatni. Ha úgy tudják nevelni, hogy megbízzon bennük, akkor magától is el fogja mondani, ha problémái vannak, vagy tanácsot fog kérni, ha nem tud dönteni, és a fontosabb eseményekről be fog számolni. Viszont ha úgy nevelték, hogy nem tud, vagy nem mer bennük megbízni, akkor nem fog beszélni a dolgairól. Hatalmas tévedés, hogy erre a kémkedés a megoldás. A kutakodással csak még távolabb fogják lökni a szülők a gyereket, mert még kevésbé fog megbízni bennük, és úgy fogja érezni – jogosan –, hogy lealacsonyítják. A serdülő gyereket egyenlő félként kéne kezelni, kialakítani egy kölcsönös bizalmat, és a titkait, magánügyeit tiszteletben tartani, mivel ő egy másik ember, önálló döntésekkel, saját élettel.
Másodszor, miféle hozzáállás az, hogy a huszonkét éves segédtanárnőt feljelenti a szülő, amiért a gimnazista fiával szexelt? Nem tudni, pontosan hány éves a fiú, de nyilván tizennégy és tizennyolc között kell lennie. A fiúk ebben a korban kezdenek érdeklődni igazán a lányok iránt. Nemrég, két és fél éve érettségiztem, szóval nem nehéz visszaemlékeznem a gimis fiú osztálytársaimra. Tulajdonképpen már kilencedikben akármelyikük szívesen lefeküdt volna az egyik tanárnővel a suliból, aki akkor nem huszonkettő, sokkal inkább harmincöt körül járt. Ha pedig lett volna egy huszonkét éves segédtanárnő, aki ráadásul – a cikkhez mellékelt képek alapján – nagyon is szép, valószínűleg egyiküket sem érte volna traumaként, ha rájuk nyomul, sőt...
Bátorkodnék tehát levonni a következtetést, hogy ezt a tinédzser fiút nem erőszakkal kényszerítette közösülésre a segédtanárnő – akinek egyébként hivatalosan nem is volt tanári végzettsége –, hanem mindketten akarták a dolgot. Értem, hogy nem etikus, hogy a tanár feladata tanítani, terelgetni a diákjait, és bele lehet kötni abba, ha intim kapcsolat alakul ki egy diák és egy tanár között. De itt egy közös megegyezésen alapuló szexuális viszonyról van szó, két, közel egykorú, szexuálisan érett ember között.
Egyrészről nevetségesnek találom ezt az egészet, másrészről pedig rémisztőnek. Sem a szülőknek, sem a törvénynek nem szabadna beleszólnia egy ilyen kapcsolatba, és nem hiszem, hogy egy huszonkét éves nőt meg kéne bélyegezni, csak mert szeret szexelni. Ez álszentség és prüdéria. Mindannyian tudjuk, hogy egy tinédzser srácnak hatalmas dicsőség felszedni egy tanárnőjét, ha az szép, és/vagy fiatal, és ha a tanárnő is akarja, mindenki nyert.

Genderszagot érzek a háttérben. Megint arról van szó, hogy a „sértett” helyett mások sértődtek meg valójában. Megint azt látom, hogy egy semmiséget fújtak fel. Nem emiatt az egyetlen eset miatt érzem, hogy beszélni kell erről, hanem mert tömegével történnek hasonlók. Egyre gyakrabban látom, hogy a gender katonái mindenki helyett megsértődnek, egyenlőségre hivatkozva. Egyre gyakrabban látom, hogy ártatlan embereket lincselnek bagatell ügyek miatt. Hogy megsértődni menő lett. Természetesen a nemi erőszakot, a pedofíliát elítélem, és büntetendőnek gondolom, de azt látom, hogy itt régen nem a nemi erőszak áldozatairól van szó. Bosszúszomjat látok, azt, hogy a gender egyszerre akar bosszút állni minden valaha létezett elnyomásért. Ezzel az egyik baj, hogy nem állhatsz bosszút egy férfin azért, mert ezer évvel ezelőtt az ősei elnyomták a nőket, a másik, hogy a traumát a bosszú nem gyógyítja, csak a sértettséget kezeli, ami csupán egy tünet. És ez nem megoldás, legfeljebb annak tűnik. Ha a sértettségünket akarjuk kezelni bosszúval, csak társadalmi ellentéteket szítunk, és lincshangulatot teremtünk. Az erőszak erőszakot szül. Mintha a genderisták nem a traumát akarnák gyógyítani, csak kiélni a bosszúszomjukat, bármilyen áron. Ez az, ami rettentő félelmetes.

metooboy.jpg

metoo3_1_of_1_-4.jpgFotók: Illés Hellga

Lassan minden szavamat át kell gondolnom, mielőtt kimondom, nehogy valaki szándékosan félreértse. Lassan oda kell figyelnem, hogy milyen pózban szexelhetek a férfival, akit szeretek – nehogy valaki megtudja, hogy ő van felül, és kitalálja, hogy ez velem szemben elnyomó viselkedés, ezért meg kell hurcolni a védelmem érdekében. Egy huszonkét éves lány nem szexelhet egy tizenöt éves fiúval, mert ráhúzzák, hogy megrontotta szegény ártatlan kisfiút. Az állítólagos áldozat véleménye senkit nem érdekel – a gender úgyis jobban tudja, hogy neki rossz. Ha azt mondja, nem, majd odaáll valaki más áldozatpózban, és mindjárt az lesz.
Bárki csatlakozhat a hadsereghez, aki bosszút akar állni valakin, mert ha könnyes szemmel kiáll, és elmondja, hogy őt valami traumatizálta – legyen az akár csak egy mellbámulás, vagy akarjon bosszút állni az exén egy megcsalás miatt, és hazudjon nemi erőszakot – senki nem mer majd belekötni, hisz ha megteszi, ő lesz az aktuális áldozathibáztató. A következő #rapist, akit lekaraktergyilkolnak fröcsögő nyálú agresszív genderkatonák. Pontosan erről szól a #metoo kampány is, amely napról napra burjánzik. Hazugságokról, pózokról, a nemi erőszak komolyságának elbagatellizálásáról.

blinded_by_blackness_3.jpgFotó: Illés Hellga

Hölgyeim és uraim, a történelem itt és most zajlik. Ez orwelli világ. Huszonegyedik századi gondolatrendőrség. Senki nincs biztonságban: vagy áldozati pózba húzod magad, hogy mentsd a bőröd, vagy szétszed a gendercsürhe. Tessék választani!

metoo_blackred_1_of_1.jpgFotó: Illés Hellga

Németh Szilárd olvas, tehát Molnár Zsolt áruló

Az elmúlt napokban új erőre kapott az MSZP-ben az online (és talán cseppfertőzéssel is) terjedő Molnár Zsolt-fóbia. A jelenséget csodálattal figyelem a partvonalról, mint a párt egykori támogatója, de bevallom, én sem értem.

vita.jpg

Tény, hogy Botka László, aki az egész hisztériát kirobbantotta, különösen zavaros személyiség. Képzeljük el őt úgy, mint a családapát, aki nyaralni indul a pereputtyal. Az autó megy, megy, majd az M7-esen ereszteni kezd a bal hátsó kerék. A családapa ekkor kipattan a kocsiból, otthagyja a családját, és még vissza is kiabál nekik, hogy árulók.

Nagyjából ez történt Botka miniszterelnök-jelöltségével is. A kampány sűrűjében, vélt vagy valós nehézségek hatására gondolt egyet, és magára hagyta politikai családját. Ha ez nem lenne elég, még (persze konkrét nevek említése nélkül) fideszes ügynököknek is nevezi párttársai egy részét. Ugyanakkor Botka nem lépett ki ebből az "áruló" pártból, amit "fideszes ügynökök" mozgatnak, mert Szegedet csak megtartaná...

Ezt a nyilvánvaló árulást leplezendő megjelentek a színen az olyan ős-MSZP-s kreatúrák, mint például Juhász Ferenc, aki Molnár Zsoltot (!) hasonlítja egy megbízhatatlan nepperhez. Értjük, nem a volán mögül kipattanó Botkát. Mintha az MSZP bizonyos köreinek alapvetően fájna, hogy van még a pártban olyan fiatal politikus, aki úgy tud erős lenni hatalomtechnikában, hogy közben nem koptatja magát szakmaiatlan sárdobálással, nem ellenzi a baloldali összefogást, sőt, még egy fontos posztot is betölt a Nemzetbiztonsági bizottság parlamenti elnökeként.

De Botka árulása ide, az ős-MSZP-szauruszok egymondatos acsarkodásai oda, végül a Nyugati fény blog csak bebizonyította, hogy Molnár valóban áruló! Külön írást szenteltek a témának. A bizonyíték pedig az, hogy Molnár Zsolt és Németh Szilárd vitáján a fideszes politikus papírból válaszolgatott (!) Molnár felvetéseire. Csoda, hogy semmit sem értek...?

 

Kell még valamit mondanom, Ildikó?

Kormányrúd vagy szemöldökcsipesz? - vendégposzt

Jó szokásom szerint inkább darabokra tépem, ha a kezem ügyébe kerül, most unalmas órámban inkább belelapoztam a Lokál nevű orbánista bulvár-szennylapba. Afféle trash-szórakozásnak indult, reggeli és tízórai közé beiktatott katasztrófaturizmusnak erkölcs és intellektus kihűlt romjai közé. Aztán ez a cikk lett belőle.

d_as20170410055-1280x853.jpg

Fotó: MTI


Mindössze kettőt kellett lapoznom, hogy a címoldalon csalogató nem-mintaapa Koltai Róbert és testével-milliókat-kereső Yazmin után ellenzékkel-padlót-felmosó Orbán Viktor dicshimnusza zengjen-zúgjon. „A kormányzáshoz több kell, mint egy szemöldökcsipesz” – idézi az ellenzék, még konkrétabban Vona Gábor kiosztásának velős részét az alcím. Vitatkozni aligha tudok egy ilyen erős állítással: nekem is van szemöldökcsipeszem, és soha, egyetlen pillanatig se éreztem, hogy alkalmas miniszterelnök-jelöltté tenne. Nem úgy Vona, aki botor módra elhitte, hogy a lelkiismeretesen karbantartott szemöldök, a gyúrás és tetováltatás majd elég lesz, hogy hazánk és pártunk első embere, szeretett Orbán elvtársunk kihívója legyen. A Jobbik elnöke, lassan nyolcéves parlamenti képviselői múlttal a háta mögött, igazán tanulhatott volna a profizmusban utolérhetetlen fideszes elvtársaktól. Ha jó tanuló lenne, tudná, hogy a színvonalas kormányzás kellékei bizony, nem holmi szépségápolási cikkek, hanem következetes és kitartó korruptság, csúcsra járatott félelemkeltő és uszító propaganda, na meg – ha már torta, a habbal se fukarkodjunk – arcpirító arrogancia.

Csodálatra méltó, hogy a Miniszterelnök Úr ma már oly nagyformátumú államférfi, hogy büszkén kezelheti legerősebb ellenfelének bármely, rá nézvést kínos megszólalását egy laza csuklómozdulattal: belső zsebbe benyúl, buzikártya előránt. A geg, ami egy pályaudvar melletti csehóban talán ezredszerre sem, egy parlamenti ülés keretei közt viszont elsőre is vállalhatatlan kéne, hogy legyen, megunhatatlannak bizonyul a Fidesz-frakció berkeiben. Garantált jutalomként zeng föl a vaskos hahota, miközben Semjén Zsolt cinkos mosolyt villantva lövell meleg ondót, hallván vezére és cimborája sziporkázón szellemes prosztóságát.
Az, hogy az országgyűlésben egy konkurens párt elnökét szemöldökcsipeszezéssel, férfiak szoknyája mögé bújással lehet ekézni, félreérthetetlenül demonstrálja, hogy a közbeszéd állapotát tekintve csakugyan egy italkimérésben tanyázunk. Orbán egész gesztusvilága, beleértve hétköznapi öltözködésének ordító ízléstelenségét (gondoljunk csak a nemrégiben felöltött rikító zöld ingre és szalmakalapra), olyan imázst képez, amely random lelakott proli számára a „mintha csak tükörbe néznék” élményt szállítja.  

Ajánló: Szereti Vona Gábor a brokkolilevest?

Vona Gábort, mintha a karma törvénye érné most utol: a szexuális orientációját firtató karaktergyilkosság célközönsége egyértelműen ugyanazon társadalmi réteg, amelynek szívét a korai Jobbik széljobber flörtjei megmelengették. Értésére kell adni minden potenciális Jobbik-szavazónak, akit a cukiságkampány és a fokozatos középre húzódás nem tántorított el kellőképp: értékes voksát egy megátalkodott fartúró készül bezsebelni. A legalja lejárató kampány hangszórója pedig éppen az a bulvár, amellyel a Gyurcsány Ferenc fémjelezte balliberális kormányzás idején lépett frigyre a politika.


A 2010-ben a baloldal kezéből kicsavart fegyver tökéletességig csiszolódott a Habony-művek gyártósorain. A politikai bulvár fogalma az olyan, már-már avantgárdba hajló, vécépapírnak túl durva, újságnak túl hitvány kiadványok előtt, mint a Lokál és a Ripost, annyira képtelen árukapcsolásnak tűnhetett, mintha pornó-operáról, vagy temetés-afterpartyról beszélnénk. Most már mi sem természetesebb, mint egy herevasalás meg egy faszpörgetés közt valóságshow-ként értékesíteni a napi politikát.
Kézenfekvő: a mama, amikor hosszabb vonatútra készült, mindig is Story-t, vagy Best magazint vett unaloműzőnek – miért is kéne ennek változnia? Miért próbálnánk meg rávenni, hogy közéleti sajtót olvasson, ha lezülleszthetjük neki a közélet témáit a bulvár nyelvére? Mi több, Metropol helyett nyomjunk Lokált a kezébe! Détár Enikő sztárban sztáros idétlenkedésével öblögetve mégiscsak könnyebben csúszik a már egyébként is puhára főzött kormánypropaganda.

Ha van elkeserítőbb és ijesztőbb annál, hogy a kormányfő egy haverját szívató kamasz fiú stílusában ültet le egy politikai vetélytársat, akkor az a határtalan legitimitás, ami erre bátorítja. Kulturált társadalmi légkörben ilyesmi után éppúgy elszámolással tartozna saját hívei, mint az ellenzéki tábor irányában.
A tény, hogy a kormánypárti médiának nemhogy eltussolnia, szépítenie nem kell a nagyvezér suttyó beszólását, de maga gyárt belőle tartalmat, és tálalja karakán megmondásként, a közerkölcsöt illetően lesújtó tanulsággal szolgál. Azt mutatja, hogy a kültelki hangvételre, a vita helyére emelt pökhendi beszólogatásra széles tömegek vevők.

Orbán Viktor szemöldökcsipeszezése olyan referenciát teremt, amely bizonyítja, hogy nincs szükség érdemi válaszadásra, ha kritizálnak. A cikornyás érvelések ideje lejárt – csak összezavarják a választót. Bőven megteszi egy „hogynézőki” vagy „hajadismijen” szintű visszaböfögés. Valami, ami pont annyira szofisztikált, hogy a hat harminckor ötödik felesét reggeliző Karesz is gond nélkül felfogja, és ami annyira szellemes, hogy meg is nevettesse, mielőtt a hatodikat leküldené. Kareszt nem kell hosszasan győzködni, hogy belássa: lopjon akármennyit is, egy heteró miniszterelnök mégiscsak jobb, mint egy buzeráns. Ezért nincs a Zorbánon kívül jó választás, meg amúgy is kommersz körte. Böff!   

Füzi Viktor