– Hangos! – vágja rá tétovázás nélkül Sanyi bácsi, kaszásdűlői lakos. Örül a kérdésnek, mert az „elviselhetetlen dübörgés” régóta a bögyében van.
– Meg a sok drogosalkoholista csavargó! – kontráz rá Jolika néni, Óbuda minden önjelölt és foglakozás szerinti házmesterének szószólójaként.
Zoli, aki tizenhat éves kora óta büszke népnemzeti, azt mondja, nem is a zaj, inkább a büdös füves hippik, meg a sok buzi a probléma.
Nóri, a húszéves rocker tömören úgy foglalja össze: „szar zene, szar emberek, drága belépő”. Bevallom, az ő véleménye egész közel áll az enyémhez. Finomhangoljuk egy kicsit!
Házmesterisztán bejáratott rutinja, hogy amint valamely inger csak egy centivel is átlépi meglehetősen alacsony tűréshatárát, Jolika néni tárcsázza a 107-et, vagy felböfögi a varázsigét: „be kéne tiltani”. Így megy ez a Sziget Fesztivállal is már emberemlékezet óta.
Egy magára valamit is adó trolldemokráciában a népe felett őrködő atyuska ilyenkor meghallja az országot két kezével felépítő, és már csak egy kicsit pihenni akaró kisember panaszát – feltéve, hogy hangját egy nagyobb érdek nem nyeli el a mennyei trónushoz félúton. Mondjuk, olyan üzleti féle. Jelen helyzetben hálásak lehetünk, hogy a be nem tiltás nem visz szavazatot, és így utóbbi magasabb rendező tud lenni. A Szigetnek bőven kijár ugyan a kritika, a célpontot nem létezése, hanem nívója képezi.
Ha valaminek örülni lehet, hát annak, hogy egyelőre olyan országban élünk, ahol létezhet Sziget Fesztivál. Legyen bármily aljadék, ha betiltása kerülne napirendre, elsők közt állnék föl, és tiltakoznék. Minthogy jelenleg ilyesmi kilátásban sincs, és senkinek a jogát megvédenem nem kell, hogy a kultúra pöcegödrében kedvére dagonyázzon, nincs más hátra, mint belemerülni a részletekbe.
A korrektség jegyében ejtsünk szót első körben a pozitívumokról! Tudnivaló, hogy a Sziget mégoly ígéretesnek indult. Az összevetés kedvéért: 1997-ben a csúcsfellépő David Bowie, a huszadik század egyik legkiválóbb előadója volt, míg 2017-ben Pink, a kamurocker ripacskodással és művi meg nem értettséggel házaló kultúrbűnöző. Húsz éve egy ezresébe került az akkor havi átlag 38573 Ft nettó bérből élő magyarnak, hogy élőben láthassa a köztünk élő legendát. Idén 198400 Ft nettó átlag mellett 22500-ért csodálhatja meg a leghitványabb értelemben vett fősodor egyik zászlóvivőjét.
A romlás lassanként, évről évre zabálta föl a valaha szebb napokat látott brandet, amely még tíz éve is tudott olyan neveket villantani, mint Nine Inch Nails, The Chemical Brothers, Faithless, Tool vagy (az idén öngyilkosságot elkövető) Chris Cornell. Ahogy emlékszem, az akkortájt fanyalgók legfőbb kifogása volt, hogy a Sziget nem aktuális „nagyágyúkat”, hanem lefutott előadókat hoz. Ez az önfeledt konzumerizmusban fürdő megszólalás épp olyasmit írt a fesztivál számlájára, ami akkor már jóval kevésbé, mint a kezdetekkor, mégis javára szólt: lemaradást a rohamléptekben korcsosuló közízléstől. Mára megérkezett a méregdrága jegyért cserébe elvárt nehéztüzérség: Macklemore & Ryan Lewis, a Major Lazer és a The Chainsmokers húzzák a Westend ruhaüzleteiből oly ismerős talpalávalót. A szelfigeneráció végre elégedett lehet, igaz, egyre inkább csak a Nyugat-Európából érkezők, akiknek még futja az efféle szórakozásra.
Az igények kiszolgálása elsőre mentségének tűnhet, valójában éppen, hogy főbűne a Szigetnek. Bizonyára megveszekedett idealista vagyok, de nem ismerek mentséget annak a semmitmondás ringató ölében tenyésző működésnek a propagálására, amely szándékosan ignorál mindent, ami egy üdítőital-reklámnál fajsúlyosabb.
A Sziget törzsközönsége maga a teljes harci díszben pompázó konzumidiotizmus: élménybonbonokat habzsoló homogén massza, a szexiség és fiatalság kultuszának öntudatlan szörnyszülöttjei. Egyik évben megtévesztésig olyanok, mintha hippik volnának, jövőre már inkább rockernek vagy goth-nak tetszenek – mikor milyen kollekciót dob piacra a H&M. A rossz érzés szikrájától sem zavartatva húznak föl zenekaros pólókat, anélkül, hogy az bármit is elárulna zenei ízlésvilágukról. Büszkén tudják, hogy a Ramones meg a Kiss egy zenekar, és még büszkébben szarnak rá – meglátták, megszerették, megvették. Az identitáshiány és jelentés nélküliség sosem volt még ennyire menő portéka.
Az „Island of Freedom” szlogennel a Sziget kifinomult érzékkel reflektál a plázakonform hippiskedésre. Arra az életformára, amely a társadalomból való kivonulás feelingjével pózolva egy hétnyi fesztiválozás erejéig sem képes azt még csak mímelni sem, amely a céges középvezető édesapa bőkezűsége híján nem valósulhatott volna meg, és amely nemhogy politizálna, még annyit sem gondol a világról, amennyit egy pályaudvaron tarháló punk másfél liter Koccintós után kiprésel magából. Ahogy a „freedom” semmi többet nem jelent, mint szabad választást vodka és whisky, napijegy és hetijegy között, úgy a „live fast, die young” is csupán egy jópofa frázis, ami jól mutat pólóra vagy kitűzőre nyomtatva. Amibe a ’68-as generáció emblematikus figurái, Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison még ténylegesen haltak bele, abba az Y és Z nemzedék már csak úgy, mint Majka Papa.
A Sziget Fesztivál ma egyszerre több és kevesebb, mint egy túlárazott rendezvény nívótlan fellépőkkel: a globalizáció céges propagandával és tömegkultúrával gazdagon díszített kirakata. Olyan hely, amilyennek – ha nem létezne – a földi poklot képzelném.
Füzi Viktor