Hatalmas tömegfelháborodást váltott ki a H&M új reklámja, melyben „legmenőbb majom a dzsungelben” feliratú pulóvert viselt egy néger kisfiú. A tiltakozók szerint ez rasszista megnyilvánulás volt a vállalat részéről. A nagy negatív visszhang hatására a H&M szinte azonnal törölte a képet, és bocsánatot kért azoktól, akiket megsértett. Nyilván nem szándékos sértegetésről van szó – egyszerűen rossz pólófelirat volt rossz modellen, rossz időben.
Egyértelmű, hogy a politikai korrektség virágkorában egy cég nem vállalna ilyen nagy kockázatot egy szándékos és nyilvános rasszista véleménynyilvánítással, hiszen ez súlyos profitkiesést jelentene.

Fotó: H&M

A „majom” jelző, amennyiben célzottan degradáló kifejezésként szerepelne a pólón, bárkire nézve sértő lenne. Természetesen értem, miért a néger kisfiún keltett mégis felháborodást. Ez valaha valóban egy létező szitokszó volt a színes bőrűekre nézve, és alacsony kulturális nívójú emberek szótárában ma is az. De egyrészt, felesleges hisztinek látom a feldühödést, mivel az egész nyilvánvalóan egy félreértés. Másrészt, azt kellene megérteni, hogy ha minden esetlegesen félreérthető, egykori sérelmekre emlékeztető gesztusból ekkora ügyet csinálunk, azzal csak beleragadunk a régmúltba.
Johannesburgban a tömeg azzal reagált a vélt rasszizmusra, hogy tüntetést szerveztek, és néhány üzletet dühükben szétvertek. Voltak, akik az ügy kapcsán azt követelték, hogy zárjon be boltokat a H&M, és olyanok is akadtak, akik kijelentették, hogy ezek után nem vásárolnak majd náluk.
Komoly aggályaim vannak. Azzal tényleg nem volt az embereknek problémája, hogy gyerekeket már öt éves korukban belerángatnak a modellszakmába? Hogy gátlástalanul tolják az arcunkba a hirdetéseket, vagy, hogy a pólófeliratok valójában már rég nem jelentenek semmit, csak egyszerű díszítőelemek? Továbbmegyek. A H&M és az összes hasonló fast-fashion, internacionális ruhagyártó és forgalmazó cég, nyíltan harmadik világbéli országokban éhbérért, esetenként illegálisan foglalkoztatott gyermekmunkásokkal állíttatja elő a termékeit, olyan gyárakban, melyekben emberhez nem méltó körülmények uralkodnak. Az elmúlt években többször előfordult, hogy a nem megfelelő tűzvédelem miatt kigyulladtak gyárak. Sokan, esetenként több százan élve bent égtek azért, mert a hétről hétre változó divatvilágot és a megnövekedett igényeket valakinek ki kell elégítenie. Valakinek az a farmer, amit viselünk, akár az életébe is kerülhet, és mi önző módon úgy viszonyulunk hozzá, mintha nekünk alanyi jogon járna.
Tágabb körben tekintve pedig, nemcsak a ruhagyárakban dolgozók mélyszegénységével van baj, hanem a mérhetetlen környezetszennyezéssel is. Az egyre több és több ruha gyártásához ugyanis gyapotot kell termelni, aminek vízigénye igen nagy. Mivel a természet nem tud elég vizet biztosítani ennek a fajta mezőgazdaságnak, öntözni kell ezeket az ültetvényeket, ami hatalmas pazarlás, mivel a tiszta ivóvíz rohamosan fogy, bizonyos országokban pedig jelenleg is vízhiánnyal küzdenek. Persze nem feledkezhetünk meg a rengeteg műszálas ruháról sem, amiből szintén csak vásároljuk az újabb és újabb darabokat, amiket hamar megununk, mert jön az új kollekció, és a régi mehet is a levesbe. A szeméttermelés egyre fokozódik, ráadásul ezek az anyagok nagyon nehezen bomlanak le.
Mindezek égető problémák a bolygónkra és önmagunkra nézve egyaránt, de úgy tűnik, mégsem elég súlyosak ahhoz, hogy tömeges felháborodást keltsenek, hogy dühös tüntetők szétverjenek és bojkottálni akarjanak ruhaüzleteket. Persze, hogy nem, mert térben és időben olyan távolinak, olyan megfoghatatlannak tűnnek, hogy túl kényelmes nem foglalkozni velük – mert jelenleg még mi, itt nyugaton nem érezzük a bőrünkön a mértéktelen fogyasztásunk következményeit.  
De az egóba gázolás – még ha csak félreértés is – már megér egy közfelháborodást, egy randalírozást néhány H&M-ben. Annyira unatkozunk a jólétben, hogy egy bifidus actiregularis joghurt, meg egy mirelit pizza és light kóla között muszáj valamivel elfoglalnunk magunkat, nehogy legyen csak egyetlen percünk gondolkodni, és rájönni, mekkora szarban vagyunk valójában.
Mert a reklámok onnantól kezdve fertőznek minket, amióta először felsírtunk. Mert a gátlástalan cégek azzal tömik a fejünket, hogy mindent megérdemlünk, mert csodálatosak vagyunk – ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mindent csak addig érdemlünk meg, amíg ki tudjuk fizetni. Nem vagyunk különlegesek, nem vagyunk csodálatosak, nem érdemeljük meg a hamburgert, a luxus bőrradírt, és az újabb csinos ruhát sem. Ez csupán egy jó marketingduma, amivel az önzővé nevelt nyugati embert könnyűszerrel rá lehet venni a pénzköltésre.
Ez a H&M hisztéria is csak az egóról szól. Ha azok a feketék, akik üvöltve kérték ki maguknak azt az ártalmatlan pólófeliratot, valóban a színes bőrűekkel szembeni elnyomás ellen léptek volna fel, miért nem ejtettek szót mondjuk, a líbiai rabszolgatartásról, vagy a bangladesi gyerekmunkáról? Egyszerűen azért, mert a lényeg nem az elnyomás elleni harc. Csak egy jó ürügy kell, hogy valamin meg lehessen sértődni. Mert szükségünk van valamire, amiből traumát lehet gyártani, mert igazi nagy traumája nincs a nyugati fiataloknak.
A 21. században nem számítanak a közügyek, a környezetvédelem, a harmadik világbéli nyomor, embertársaink gondjai, vagy leendő unokáink élete sem. Csak a saját fogyasztásunk, a saját életünk fontos.  A 21. század a safe space, a gender, a megsértődés kora. Abban a világban élünk, ahol semmi nem jelenthet semmit, és senki nem állíthat semmit, mert ha mégis, lesz valaki, aki szándékosan félreérti, és megsértődik rajta. Az unatkozó tömeget felhergelni pedig nem kunszt.