Tegnap este volt szerencsém premier előtt megnézni Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét. Tudatosan előzetes tájékozódás és prekoncepciók nélkül ültem be a vetítésre, és elöljáróban leszögezhetem: az Arany Medve a legjobb helyre került.

A történet Mária és Endre különös kapcsolatáról, bátortalan és suta közeledéséről és szerelmük beteljesüléséről szól. A 'különös' kifejezést itt a kapcsolat ábrázolására értem. Hiszen ami történik, az csak a filmvásznon furcsa és újszerű.

Ennyire hétköznapi ábrázolását vásznon még nem láttuk a szerelemnek.

Hollywood sok évtizedes kemény munkával elhitette velünk, hogy az igazán nagy eseményeket (szerelem, halál, születés, elszakadás) minimum Enya, Lana Del Rey vagy Danny Elfman zenéje előzi meg és Leonardo DiCaprio arcáról készült lassított felvétel követi. De ez nem így van! Ilyen pillanatokat keresve és várva nem vesszük észre az élet valódi szépségeit és rezdüléseit. Ezt Enyedi Ildikó filmje könyörtelenül a képünkbe tolja. Elveszíteni valakit, értelmetlenül elcsúszni egymás mellett, meghalni vagy ölni hétköznapi cselekedetekkel, kimondott vagy kimondatlan (fél)szavakkal is lehet. Sőt, a valóságban csak így lehet.

A húsüzemben játszódó, hideg képsorok és a szereplők fojtott hangú, félelmektől terhelt, ügyetlen önkifejezési kísérleteiből felépülő dialógusok percről percre uralkodnak el rajtunk a film előrehaladtával. Először csak a bőröm alá bekúszó nyugtalanító és kényelmetlen érzésre figyeltem fel, aztán (ahogy a mellettem ülők is) egyre többször akartam elfordulni a vászontól, menekülni a film világából. De az nem ereszt, hidegen és higgadtan terelget az elkerülhetetlen felismerésig, hogy ha fájdalmat okozunk másnak, ha hidakat égetünk fel, ha ártunk, ha büszkeségből nem mondjuk ki az érzéseinket, mindezekkel a pillanat tört része alatt, saját hibánkból fosztjuk meg magunkat és másokat a boldogságtól.

Egyszerű és tűéles képet kapunk arról a társadalomról, amelyben élve minden nap megfosztjuk a testet a lélektől.

A helyszínválasztás itt nem pusztán fizikai keretet ad a történetnek, annál sokkal szervesebb része a dramaturgiának.

A vágóhíd, a nyers, kiszenvedő hús szimbolikája Enyedi Ildikó egyik legzseniálisabb rendezői döntése volt.

A Testről és lélekről képi kifejezőeszközei percek alatt zavarba hozzák a nézőt. A saját, szánalmas kis világukba zárkózott karakterek pont olyanok a hideg termekben és steril irodáik, menzájuk falai közt, mint a kampókra felhúzott, feldolgozásra váró állattetemek a vágóhídon. És ha a cselekmény néha követi is a szereplőket a külvilágba, a képileg profin alátámasztott narratíva is csak erősödik. Éjszaka a folyó partján, a BKV megállóban, Mária és Endre lakásának ablakában ugyanezt látjuk: egy társadalmat, ami egészen addig csak egy húsüzem, egy vágóhíd, amíg testünkkel nem közvetítjük és megéljük, hanem annak keretei közé, némaságra kárhoztatva rejtjük lelkünket.

Enyedi Ildikó filmje kegyetlenül őszinte kórkép egy elidegenedett társadalomról,

ahol az ember inkább "nem csinál hülyét magából", (ezt a főhősünk ki is mondja), csak ne kelljen kimutatnia az érzelmeit.

Ebben a világban mindenki nyers hús - mutat rá a film.

Legyen levágott állat a kampón vagy minőségbiztosítási ellenőr, ugyanúgy vérzik, ugyanolyan színtelen, ugyanúgy képtelen kifejezni érzéseit. És az ellenőrnő ugyanúgy pontrendszer szerint osztályozza a marhahúst, ahogy a körülötte legyeskedő férfiak osztályozzák őt, mint nőt. A Testről és lélekről nem szájbarágósan, de megkerülhetetlenül rámutat arra is, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul a nőkhöz. Aki felszáll a 4-es 6-os villamosra, vagy bepillant bármelyik munkahelyi közösségbe, az pontosan ezt látja: a nő alárendelt, eszköz, látványosság, tárgy. Hús. A zaklatás pedig nem a ruha alá nyúlással kezdődik, hanem szavakkal. Érdekes megfigyelni, hogy a vágóhíd női alkalmazottai milyen interakciókban vesznek részt férfiakkal a filmben. Történet ez a történetben, de ugyanolyan tökéletesen szolgálja a narratívát, mint minden más ebben a két órában.

Szerencsére megkapjuk a feloldozást.

Nem szeretnék semmilyen fontos cselekményrészletet elárulni a premier előtt, így csak általánosságban árnyalnám Enyedi filmjének elementáris erejét a megoldás tükrében. Van egy pont a film vége felé, amikor nehéz levegőt venni és az arcokat fürkészve ezzel nem csak én voltam így. Ezen a ponton már meztelennek érezzük magunkat, meztelen testek látványa nélkül is felkavaró intimitást élünk át, végül már magunkat érezzük kiszolgáltatottnak.

Tudjuk, hogy a filmnek nem lesz vége, ha elhagytuk a mozit. Odakint, otthon, mindenhol folytatódni fog, ha nem írjuk át mi magunk. A rendező és a kiváló színészek elérik azt a hatást, mintha nem is moziban lennénk. Amit látunk, abból jöttünk be, és ebbe térünk vissza a stáblista után.

Úgy tűnik, nem kapjuk meg a feloldozást. Legyen elég annyi, hogy ha a film tíz perccel korábban ér véget, akkor vagy nagyon dühös, vagy nagyon szomorú lennék. Ekkor már könyörgünk a kegyelemért. Olyan érzés volt, mint pár éve részt venni a nagy sikerű, nemzetközi Murder kiállításon. Az egyik teremben nézőként tekinthettünk meg egy villamosszék általi kivégzést. A kiállítás folytatása előtt lejátszottak egy nyári popslágert, hogy ne ragadjunk benne a performansz zsigeri, letaglózó erejében. Ugyanígy ment meg minket a kétségbeesett reménytelenség érzésétől Testről és lélekről gyönyörű lezárása. Gyönyörű, de nem giccses, nem mesterkélt, nem hatásvadász.

A film vége ugyanolyan tiszta, egyszerű, őszinte, mint az oda vezető út.

Enyedi Ildikó nem manipulál, nem agitál, nem épít fel érzelmi csapdákat a dramaturgia hatásvadász trükkjeinek bevetésével. Ő csak elmesél egy történetet.

Végezetül szót kell ejtenem a film másik cselekménysíkjáról. Főszereplőink álmukban szarvasok, akik a havas erdőben találkoznak, és minden éjszaka ugyanannak az álomnak két felét élik meg. A külsőségekkel kezdve el kell ismernem, hogy a filmesek ismét varázsoltak. Aki próbált már idomított kutyát fényképezni, az el tudja képzelni, (sőt, el sem tudja képzelni), milyen nehéz munka lehetett két menekülési ösztöntől fűtött vadállatot természetes közegükben, intim pillanataikban, közeli felvételeken ilyen művészi igényességgel megörökíteni.

Úgy teljesítik be az álmok képsorai a film művészi koncepcióját, hogy arra szavak nincsenek.

Mindenképpen nagy vásznon kell megnézni.

Az álom-szál beemelése úgy ad egy még mélyebb, lényegében végtelen dimenziót a mozinak, hogy nem tolakszik bele, nem üt el tőle, nem válik öncélúvá, nem érzünk elkülönülő párhuzamosságot. A tökéletes áramvonalasság csodálatából nem zökkenünk ki.

Szerepe egyrészt az, mint egy nagytotálnak más filmekben. Az operatőr itt a valóságban játszódó jelenetekben sok arcközeli felvétellel, sematikus, steril hátterekkel, vagy épp tágas ürességgel, néha szűk és sötét terekkel operál. Amikor a főszereplők álmodnak, akkor a mesés, megindító, (nem zenével és lassításokkal elidegenített) képek úgy engednek levegőt venni, elgondolkodni, érzelmi nyugvópontra térni a folytatás előtt, hogy minden olyan természetes és ambivalens módon realisztikus, hogy mi is ott állunk az erdőben, mi is álmodunk. Semmi giccs, amitől féltem. Újabb kellemes csalódás.

Az álom-szál nem csak a naturalisztikus képi világ és a dramaturgiai funkció miatt jelentős, hanem a mögötte meghúzódó gondolat sem ereszt sokáig. Én már átéltem azt, amit a főhősök Enyedi filmjében. Elmondtam egy álmomat a gyerekkori szerelmemnek, és ő elővette a naplóját, visszalapozott benne és odaadta. Az álmomat olvastam vissza belőle, csak épp a másik szereplő szemszögéből. Ha ez a gondolat a filmben is megjelenik, akkor nyilván más is megtapasztalta már ezt.

Lám-lám, a csodák képezik a valóságot, és ezt épp egy olyan történet meri felvállalni, melyben az utolsó lélegzetvétel és FADE OFF is a hitelességet képviseli.

A kollektív tudattalanba vezető út a szereplők álmain keresztül vezet, és ebben a minden élőt és élettelent, múltat és jövőt, létezést, istent magába foglaló világban az állatok nem kampón lógó húsok, hanem egymáshoz simuló, szerető lények. Újabb feloldozás ez, főleg a megrázó képek után, amelyeken ember és állat tűnt még lélektelen testnek.

Mikor vége lett a filmnek, a szarvasok is visszamerültek a végtelenbe, amit bárki megtalálhat magában, ami mindenkiben elérhető, ami természetéből fakadóan csak jó tud lenni, csak segíteni tud az életben. És ilyen szépen ezt film még nem mutatta be.

Mikor a stáblista beúszott a vászonra senki sem tapsolt. Percekig meredtünk magunk elé. Senki sem mozdult és ekkor vettem észre, hogy a noteszemhez hozzá sem nyúltam a film közben. Aztán bejöttek a színészek, filmes szakemberek, producerek és a rendező. Néztem tőlem két méterre ezt az apró, mosolygós, szemüveges kis nőt, Enyedi Ildikót az erősödő tapsviharban, és rájöttem, hogy ilyen érzést eddig csak Ennio Morricone keltett bennem. Ugyanígy fürkésztem a maestro arcát is egy koncert után és azon gondolkoztam, mint tegnap este.

Hol fér el egy ennyire apró tesben egy ekkora lélek?

Zárva soraimat eszembe jut a Miért éppen alaszka? című filmsorozat egyik epizódja, amelyben egy öreg indián sámán és egy fiatal, csak származását tekintve őslakos fiú (a nyugati kultúra képviselője) együtt keresik a választ arra, hogy a nyugati fehér ember számára mi az a lélekgyógyszer, ami megfelel az őslakosok táncainak, rítusainak, tanításainak. Vajon nekik hiányzik-e ez az életükből, vagy betölti-e más ezt a funkciót? Nem jutnak eredményre, amíg be nem ülnek egy moziba, és a sámán látja, hogy a fiú boldogan, érzelmektől átmosva, katarzisban tisztulva hagyja el a vetítést. Akkor a sámán azt mondja, hogy a nyugati modern ember lelkét filmekkel gyógyítja.

Hát, sok év után itt egy igazi lélekgyógyító film. De figyelem, a kezelés kezdeti fájdalmakkal jár.

A poszt szerzője Németh Gábor.